A parlamentben 1920. november 13-án olvasták föl a következõ deklarációt:

„A Nemzetgyûlés midõn a trianoni béke törvénybe iktatását elhatározza, és annak ratifikációjához beleegyezését adja, az isteni igazság színe elõtt s az emberiség lelkiismeretéhez fordulva kimondja, hogy ezt a békeokmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak, s az emberiség közös érdekeibe ütközõnek tartja, hogy az nem a tények és érdekek kétoldalú megvitatásának és ebbõl eredõ megegyezésnek az eredménye, hanem egyoldalú idegen akaratnak reánk való erõszakolása; hogy a Nemzetgyûlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához; hogy e tényével nem róhat kötelezettséget azokra a területekre, amelyek benne képviselve nincsenek, s nem szûnik meg abban bízni, hogy a ma uralkodó szenvedélyek lecsillapultával beálló jogbelátás utat fog nyitni a békekötés neve alatt elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételéhez.”

Ez a jegyzõkönyvi részlet segít átélnünk, amit elõdeink éreztek: A megdöbbenést, a megalázottságot és a fájdalmat. Hosszú évekig nem gyászolhattunk, nem mondhattuk ki az igazságot, nem fogalmazhattuk meg feladatainkat. Pedig az emlékezés nem öncélú búsongás, hanem közös múltunk nemzetformáló erejének érvényesítése, és identitásunk megerõsítése. Az új helyzet új lehetõséget kínál. 1920-ban jól õrzött, testvéreinktõl elválasztó határokat húztak. Az Únio ezeket lebontotta. Új indítást kaptunk, hogy Kárpát-medencében gondolkodjunk. Ma könnyebb a nemzethez tartozónak tekinteni az elszakított nemzetrészeket. Az õ gondjuk a mi gondunk is. Elég, ha székelyföld autonómiájára gondolunk. Kisebbségi jogok védelmére is új lehetõségeket kaptunk. Mindezt akkor tudjuk eredményesen megvalósítani, ha a régió legerõsebb országa leszünk. Ma a leggyengébbek vagyunk.
Miért van ez? Három okot említenék. Alkalmatlan kormányunk van. Tehetsége a hatalom megszerzésére és az emberek manipulálására futja. Másik ok a társadalom betegsége. Fogy és öregszik, reményvesztett, meggyengültek a közösségei, különösen a családok, csökkent a normák tisztelete, elszaporodtak a deviáns jelenségek. Nagy szükségünk lenne egészséges szemléletû kormányzatra, iskolára és médiára. És végül: megosztottak vagyunk. Igaz, hogy mindenkivel nem lehet együttmûködni, de tény az is, hogy az együttmûködés igénye elemi erõvel jelentkezik. Ha Magyarországot egy nagy támogatással bíró politikai erõ fogja vezetni, ereje és felelõssége tudatában kezdeményeznie kell a széles társadalmi és politikai együttmûködést. Ez lesz hitelessége egyik bizonyítéka. Akkor Teleki Pállal együtt mondhatjuk:
„Én nem hiszem, hogy reményvesztetten kellene itt állnunk. Ebben a nemzetben életerõ van. Ez a nemzet élni akar, ez a nemzet dolgozni akar. Ez a nemzet megmutatta azt, hogy önmagát fegyelmezni, rendben tartani tudja.
És ez az egyetlen, amibõl a demarkációs vonalon túl lévõ honfitársaink erõt meríthetnek, a mi egyetértésünkbõl és megerõsödésünkbõl.”

Isten áldja Magyarországot!