(vezérszónoklat a parlamenti vitanapon, 2007. február 20.)

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elsõ számú nemzeti sorskérdés a népesedési helyzet alakulása. Fölötte áll a pártpolitikai vitáknak, az egész nemzet sorsáról van szó, ami konszenzusos megoldást igényel. Elsõ számú, mert igen súlyos problémáról van szó. Nézzünk szembe a valósággal! Egyrészt az ország népessége rohamosan fogy, másrészt elöregedik a társadalom.
<--more-->
Szeretném elkerülni azt a hibát, amibe könnyen beleesünk ilyenkor, hogy elõvesszük a kutatási anyagokat, és számokkal próbáljuk meggyõzni egymást. Nekünk politikai mondanivalót kell megfogalmazni, bár a számokat sem tudjuk nélkülözni.
Közel 40 ezerrel többen halnak meg egy évben Magyarországon, mint ahányan születnek. Az elõbb elhangzott a 25 ezres szám, ez is igaz. Miért? Mert például 2005-ben a 40 ezres fogyás 45 százalékát pótolta a határon túli magyarok bevándorlása. Abban a helyzetben vagyunk, és Trianonnak ez talán az egyetlen pozitív következménye, hogy a bevándorlók a nemzet részei. De ez nem jó megoldás, nem végleges megoldás, hiszen a szülõföld elhagyása nem lehet program.

A másik elkeserítõ adat, amit szintén idéztek, hogy 2050-ben a demográfusok jóslata szerint – több változat létezik – 6 és 9 millió között várható az ország lakossága. Azt hiszem, hogy a legpesszimistább jóslatok teljesülése egészen tragikus helyzetet teremt, de még az optimistábbak szerinti 8,5 millió sem egy olyan lakosságszám, aminek ne lennének súlyos következményei, arról nem is beszélve, hogy a nemzettudatban bekövetkezett sérülés mit jelent.

Egy pillanatra itt megállnék, mert az adatok között egyet meg kell említenem, amire a miniszterelnök úr hivatkozott, és amiben az õ optimizmusát talán nem kellene osztani. Néhány éve megnövekedett a gyermekszám, 1-2 ezerrel több gyermek születik. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a szülõképes nõk száma hogyan változott, akkor ez romló arány, ugyanis azok az évjáratok, amelyek most lettek szülõképesek, olyan nagy létszámúak, hogy sokkal több gyermeket kellett volna szülniük. Még egy adatot: a teljes termékenységi arányszám, amely a szülõképes nõk gyermekvállalására utal 1,3. Messze alatta van annak, ami reprodukálni lenne képes az ország lakosságát.

Milyen következményei lesznek ennek? Egyrészt a nagy társadalmi szolgáltatórendszerek mûködõképessége kerül veszélybe – az egészségügy még inkább, mint a nyugdíjrendszer – súlyos munkaerõhiány, és amint mondtam, a nemzeti öntudat sérülése. Arról nem is beszélve, hogy egy gyermektelen, elöregedõ, rossz hangulatú társadalomban nem jó élni.

Ha a jelenséget és a következményeket néztük, ne feledkezzünk meg az okokról sem. Elõrevetítenék egy gondolatot, ami talán nem a hazai viszonyokra utal. Korunkat a kultúrák harcaként jellemzik, és ha figyelembe vesszük, hogy lényegében három nagy kultúrkör küzd egymással, a nyugati, az ázsiai és az iszlám, akkor talán nem pesszimista gondolat a nyugati kultúra válságáról beszélni. Ennek a válságnak a keretében jelenik meg az az ok, amit fõ oknak tartok nálunk is, a házasság és család intézményének a válsága. Ez nem az intézmény válsága persze, hanem az ember és magatartásának a válsága, amit naponta tapasztalunk.

Emögött nyilván értékválság húzódik, életformaváltás, az egyéni törekvések elsõbbsége, a karrierépítés, tanulás elhúzódása, az elsõ gyermek vállalási idejének kitolódása és sorolhatnánk, nem beszélve a munkahely és család összeegyeztethetetlenségének néhány kérdésérõl, egyfajta új szemlélet jelent meg. Ez nem pártpolitikai küzdelmek témája, nyilvánvaló, de minden párt törekvése mögött egy eszmeiség van, és az eszmék különbözõsége itt, a Házon belül is megmutatkozik. Beszéljünk errõl kulturáltan, és próbáljuk meg egymás szempontjait is figyelembe venni.

Nem pártpolitikai kérdés, nem ellenzék és kormány harcának kérdése, mégis szólnom kell arról, hogy megjelent az utóbbi napokban egy miniszter részérõl a családtámogatási rendszer átalakításáról szóló rossz javaslat. Úgy gondolom, hogy ez is kétféle szemlélet és kétféle – nyugodtan nevezzük így – életformának az ütközése, hiszen ha van mondanivalóm a családról, akkor nem a karrierépítés, az egyéni gazdagodás, az élvezetkeresés szempontja a fontos, hanem az elkötelezõdés a társ mellett, a gyermek vállalása, a szolidaritás, az odafordulás, ha kell, az áldozatvállalás. Ezek a szempontok meghatározzák az életformánkat is. Ez az utóbbi az, ami értelmessé teszi az ember életét, így érdemes élni.

Elhangzott egy-két mondat, amire utalnom kell, amelyek azzal vádolnak minket, hogy mi bele szeretnénk szólni a magánéletbe, nem tartjuk eléggé tiszteletben a nõk önrendelkezési jogát. Ez így nem igaz, de ha már önrendelkezési jogról van szó, akkor hadd említsem meg, hogy Magyarországon nincs választási szabadsága a nõknek, nincsen, hiszen választhatja a karriert, nyugodtan elmehet gyermek nélkül dolgozni. Választhatja a legnehezebbet, a gyermeknevelést és a karriert együtt, de nem választhatja az anyaságot kizárólagosan, mert egykeresõs családmodell nem létezik. Ez is a szabadság korlátozása.

A házasság válságáról volt szó, engedjék meg, hogy itt megint egy kevés adatot elõvegyek. 2005-ben 44 ezer házasságot kötöttek, 25 évvel ezelõtt a dupláját. Vitatkoznék az SZDSZ vezérszónokával, hiszen a házasság és az élettársi kapcsolat közül, a felmérések azt mutatják, hogy sokkal termékenyebb a házasság, tehát nem lehet azt mondani, hogy mindegy. Nyilvánvaló, ez mibõl adódik: a hosszú távú kiszámíthatóságból, a biztonságérzetbõl. S még egy dologban hadd vitatkozzam, ha már belementem ebbe: száz évvel ezelõtt, mondta, ha házasságot kötöttek, kénytelenek voltak leélni az életüket abban a házasságban. Közelítsük meg a kérdést talán úgy, hogy a házasságról nemcsak egy mondanivalónk van, hogy szabad elválnod, hanem tegyük hozzá, hogy biztonságérzetet ad az, ha képes vagyok rábízni magamat a társamra, elfogadni õt és átadni önmagamat, vállaljuk közösen a gyermekeket, és az egymás felé fordulás nemcsak élményt jelent, hanem az életemnek tartalmat és értéket is ad. Így is lehet a házassághoz közelíteni. (Taps.)

Valóban nõtt a válások száma. Nem csupán az élettársi kapcsolatok aránya változott, hanem, ami ennél egy elgondolkodtatóbb adat, általában a párkapcsolatok száma csökkent. Tehát a házasság plusz élettársi kapcsolatok száma is sokkal kevesebb, mint amennyi elõtte volt. Az emberek magányossá válnak, és ebben az individualizálódó világban a gyermekvállalást segítõ házassági és családi kapcsolatok számának csökkenése nyilvánvaló, hogy egyik fõ oka a demográfiai helyzetnek.

A másik fontos ok a gyermeknevelés biztonságának hiánya. A családtámogatási rendszerrõl azt mondják a demográfusok, hogy annak legfontosabb vonása a változtathatatlanság, a folyamatosság, a kiszámíthatóság, mert a biztonságérzet a legjobb eszköze a gyermekvállalási kedv növelésének. Ha hozzányúlunk a családtámogatási rendszerhez, ez kizárólag a megerõsítés, az építés, a továbbfejlesztés lehetõségét adja számunkra, soha nem a leépítését. Ezért nem tudtunk egyetérteni az utóbbi évek változtatásaival.

A gyermeknevelés biztonsága azért is hiányzik, mert valóban a szegénységet vállalja az, aki gyermeket vállal. Igazságtalan adórendszer az, amit ma a gyakorlatban megélünk, hiszen az egyénnek kedvez, és nem veszi figyelembe az eltartottak számát. Pedig ez lenne az igazságos és életszerû. Mondhatjuk erre azt, hogy több európai országban ilyen nincsen, de azt is mondhatjuk hogy vannak sikeres európai országok, amelyek teljes mértékben vagy részben ezt megvalósították. Miért ne õket kövessük? Nekünk a saját világunkat kell kialakítani, figyelembe véve a tapasztalatokat, de nem szolgai módon alkalmazkodva bárkihez.

Ha a jelenségekrõl és okokról beszéltünk, akkor mindenképpen szólni kell a megoldásról is. Emlékszem arra, amikor 2000 körül egy demográfusokból álló szakmai bizottság a népesedési helyzet megoldásáról szóló javaslatot tett a kormány asztalára. Ez a három demográfiai mutatóhoz kapcsolódó javaslat volt. Mi ez a három? A születések száma, a halálozási mutatók és a bevándorlás. Azt mondták, hogy növelni kell a születések számát. Meglepõ gondolat, erre nem is gondoltunk. Javítani kell a halálozási mutatókat, a születéskor várható élettartamot növelni. Azt hiszem, ez is logikus. De hozzátették azt, csupán szakmai szempontból, hogy egy irányított bevándorlást is meg kell gondolni.

Mi természetesen az elsõ kettõt tudtuk elfogadni, hiszen ez az, ami egy nemzet életképességét igazolja, és ez az, amiben még vannak tartalékaink. Megpróbálom majd az utolsó szóban ezt a szerény kis tartalékot feltárni, hogy a végszó optimista legyen.

Úgy gondolom, hármas megoldásban gondolkodhatunk. Az elsõ, ami nem direkt politikai tevékenység eredménye lehet, azokat a közösségeket erõsíti meg, hozza helyzetbe, amely közösségek képesek a társadalmi tudatban az értékeket megjeleníteni. Mert szemléletváltás történt, értékválság van itthon is és Európa-szerte is, és ezt valamiképpen kezelnünk kell. Ezek a közösségek és intézmények alkalmasak erre.

Mire gondolok? Az iskolára elsõsorban. A gyerekek fejébe el kell ültetni azt, hogy családban élni jó. A média felelõs képviselõire is gondolok. Ez a legsúlyosabb kérdés, mert ami legtöbbet árt a családnak és a gyermekvállalás örömének, az sajnos a média. Vannak, és bár többen lennének, akik felelõsen gondolkodva tesznek ezért valamit, de nagyon kevesen, és nagyon súlyos a kár, amit itt elszenvedünk. Az egyházi közösségek éppen a normák közvetítésével alkalmasak erre; civil szervezetek, mást nem említek, csak a Nagycsaládosok Országos Egyesületét. Ezeket a közösségeket kell megerõsíteni, hogy segítségükkel ismét öröm legyen a fiatalok számára, ha gyermekekre gondolnak.

A másik feladat a családbarát környezet kialakítása. Elsõsorban foglalkoztatáspolitikai kérdésekrõl van szó. Ez direkt törvényhozói feladat.

A harmadik megoldás a családtámogatási rendszer továbbfejlesztése. Ismét mondom, és ez a szakma véleménye, minden leépítés káros hatású. Csak hozzáadni, kiegészíteni érdemes. Itt említeném meg a KDNP javaslatát, amit rövid idõn belül be is fogunk nyújtani, a választható családi adózásról szóló javaslatot. Hiszen igazságtalan a rendszer, mert több terhet viselnek azok, akik gyermeket nevelnek, mint azok, akik magányosan élnek. Figyelembe kell venni az eltartottak számát is az adózásnál.

Végül engedjék meg, hogy a némi optimizmusra okot adó adatot is elmondjam. Többször készült felmérés, a legutóbbi években is, ami igazolta, hogy folyamatosan jelen van egy szándék a magyar lakosságban. Nem egy gyereket szeretnének, nem is 1,3-et, hanem átlagosan 2,1-et. Ez a szándékolt gyermekvállalás már reprodukálná a lakosságot, és megfelelne a demográfiai céljainknak. Nincs más feladatunk, mint “csupán” elhárítani az akadályokat és biztosítani, hogy ez a szándék érvényesüljön.

Ennek kell megtalálni a módját, hogy az eredeti szándék, ami egy gyermekszeretõ társadalom fiataljaiban megfogalmazódik, megvalósulhasson. A politikának meg kell teremteni a lehetõségeket, akkor reményeink szerint a trend megáll, és talán egyszer majd meg is fordul.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps)