Harrach Péter

KDNP országgyűlési képviselő

Sajtószabadság vagy médiaterror

Share Button

(Megjelent az Újember c. katolikus hetilapban)

A parlament idejének és energiájának javát aktuálpolitikai kérdéseknek szenteli. Most éppen a gazdaság állapota , a megbillent pénzügyi egyensúly és a miniszterelnök szavahihetõsége a téma. A Tisztelt Ház figyelmének csak töredéke jut a társadalom alapvetõ problémáira és a nemzeti sorskérdésekre. Ezek aktualitása nem pillanatnyi, hanem folyamatos.  Igaz, a hiteles és hatékony megoldás megfelelõ eszmei hátteret és a részérdekeken való felülemelkedést igényel. Harrach Péter, a parlament alelnöke napirend elõtti felszólalásában “Sajtószabadság vagy médiaterror” címen beszélt a médiából áradó, gyermekeink egészséges fejlõdését veszélyeztetõ hatásokról. Arra kértük a képviselõt, foglalja össze olvasóinknak elhangzott gondolatait.
<--more-->
A gyermek utánoz, így tanul. Nem mindegy, hogy milyen mintát élünk eléje. A magyar gyerekek naponta négy órát néznek televíziót, nyilvánvaló, hogy ez mély nyomot hagy bennük. A szereplõk személyisége, világképe, értékrendje nem marad hatástalan.

Egy gyermek több ezer gyilkosságot lát felnõtté válásáig. Ennél is nagyobb kárt okoz az alakuló személyiségnek, hogy az erõszakot a konfliktuskezelés szinte egyetlen módjaként láttatják vele. Nem kevésbé káros élmény a gyermek számára a személyességtõl megfosztott durva szexualitás. Ennek következménye, hogy nem fogja tudni helyén értékelni az egyik legszebb emberi érzést, a szerelmet. A gyermekek, sõt a társadalom egésze számára talán leginkább romboló azoknak a szereplõknek a kitárulkozása, akik normák nélkül élik az életüket. Az õ világuk jelenti a legrosszabb mintát.

A probléma tehát adott. Mi a megoldás? Sokan azt mondják, ilyen világban élünk, tudomásul kell vennünk. Valóban ilyen világban élünk, de nem kell tudomásul vennünk. Akkor sem, ha tökéletes megoldást sehol a világon nem találtak még. Egy biztos, a felnõttek felelõsségét kell erõsíteni, a történet négy felnõtt szereplõjének felelõsségét.

Elsõ helyen van a szülõ. A leghatékonyabb – bár nem elégséges – védelmet nyújtó amerikai megoldás is a szülõre épít. Neki van lehetõsége egy vásárolható eszköz segítségével készülékérõl törölni a gyermekére káros hatású kódolt mûsorokat. (Az Európában használt rendszer erre nem alkalmas.) A magyar médiatörvény alapján használt korosztályi jelölés is a szülõnek szól. Mindez helyes is, hiszen a gyermek neveléséért elsõsorban a szülõ felel. A problémát megoldani azonban a szülõ egyedül nem tudja. Nem csak azért, mert éberségénél az esetek többségében nagyobb a kíváncsi gyermek találékonysága, hanem azért is, mert a szülõk olyanok, mint a magyar társadalom általában.

Második felelõs a médiahatóság. Róla is azt kell mondanunk, olyan, mint a magyar hatóságok általában, erélytelen.
A fõ felelõsség a mûsorkészítõk vállán van. Be kell látniuk, hogy a gyermek érdeke szent. A nézettség szempontja csak ezután következhet. Aki ezt nem látja be, azzal be kell láttatni, akár a törvény szigorával.

Végül ki kell mondanunk, a törvényhozók sem mentesek a felelõsségtõl. A médiatörvény problémája nem csupán az, hogy nem tartják be, önmagában is gyenge. Mielõbb módosítani kell.

Természetesen a jogalkotási és hatósági feladatok teljesítése mellett nem mondhatunk le azok munkájáról, akik képesek a társadalmi tudatot, a közgondolkodást alakítani. Ilyenek például az egyházi közösségek tagjai. Közös munkánk eredménye lehet, hogy a televízió és az internet nem fenyegetettséget jelent gyermekeink számára, hanem behozza a gyerekszobába a természet és az emberi lélek szépségeit, az emberi alkotások gazdagságát.

A népesedési helyzetrõl

Share Button

(vezérszónoklat a parlamenti vitanapon, 2007. február 20.)

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elsõ számú nemzeti sorskérdés a népesedési helyzet alakulása. Fölötte áll a pártpolitikai vitáknak, az egész nemzet sorsáról van szó, ami konszenzusos megoldást igényel. Elsõ számú, mert igen súlyos problémáról van szó. Nézzünk szembe a valósággal! Egyrészt az ország népessége rohamosan fogy, másrészt elöregedik a társadalom.
<--more-->
Szeretném elkerülni azt a hibát, amibe könnyen beleesünk ilyenkor, hogy elõvesszük a kutatási anyagokat, és számokkal próbáljuk meggyõzni egymást. Nekünk politikai mondanivalót kell megfogalmazni, bár a számokat sem tudjuk nélkülözni.
Közel 40 ezerrel többen halnak meg egy évben Magyarországon, mint ahányan születnek. Az elõbb elhangzott a 25 ezres szám, ez is igaz. Miért? Mert például 2005-ben a 40 ezres fogyás 45 százalékát pótolta a határon túli magyarok bevándorlása. Abban a helyzetben vagyunk, és Trianonnak ez talán az egyetlen pozitív következménye, hogy a bevándorlók a nemzet részei. De ez nem jó megoldás, nem végleges megoldás, hiszen a szülõföld elhagyása nem lehet program.

A másik elkeserítõ adat, amit szintén idéztek, hogy 2050-ben a demográfusok jóslata szerint – több változat létezik – 6 és 9 millió között várható az ország lakossága. Azt hiszem, hogy a legpesszimistább jóslatok teljesülése egészen tragikus helyzetet teremt, de még az optimistábbak szerinti 8,5 millió sem egy olyan lakosságszám, aminek ne lennének súlyos következményei, arról nem is beszélve, hogy a nemzettudatban bekövetkezett sérülés mit jelent.

Egy pillanatra itt megállnék, mert az adatok között egyet meg kell említenem, amire a miniszterelnök úr hivatkozott, és amiben az õ optimizmusát talán nem kellene osztani. Néhány éve megnövekedett a gyermekszám, 1-2 ezerrel több gyermek születik. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a szülõképes nõk száma hogyan változott, akkor ez romló arány, ugyanis azok az évjáratok, amelyek most lettek szülõképesek, olyan nagy létszámúak, hogy sokkal több gyermeket kellett volna szülniük. Még egy adatot: a teljes termékenységi arányszám, amely a szülõképes nõk gyermekvállalására utal 1,3. Messze alatta van annak, ami reprodukálni lenne képes az ország lakosságát.

Milyen következményei lesznek ennek? Egyrészt a nagy társadalmi szolgáltatórendszerek mûködõképessége kerül veszélybe – az egészségügy még inkább, mint a nyugdíjrendszer – súlyos munkaerõhiány, és amint mondtam, a nemzeti öntudat sérülése. Arról nem is beszélve, hogy egy gyermektelen, elöregedõ, rossz hangulatú társadalomban nem jó élni.

Ha a jelenséget és a következményeket néztük, ne feledkezzünk meg az okokról sem. Elõrevetítenék egy gondolatot, ami talán nem a hazai viszonyokra utal. Korunkat a kultúrák harcaként jellemzik, és ha figyelembe vesszük, hogy lényegében három nagy kultúrkör küzd egymással, a nyugati, az ázsiai és az iszlám, akkor talán nem pesszimista gondolat a nyugati kultúra válságáról beszélni. Ennek a válságnak a keretében jelenik meg az az ok, amit fõ oknak tartok nálunk is, a házasság és család intézményének a válsága. Ez nem az intézmény válsága persze, hanem az ember és magatartásának a válsága, amit naponta tapasztalunk.

Emögött nyilván értékválság húzódik, életformaváltás, az egyéni törekvések elsõbbsége, a karrierépítés, tanulás elhúzódása, az elsõ gyermek vállalási idejének kitolódása és sorolhatnánk, nem beszélve a munkahely és család összeegyeztethetetlenségének néhány kérdésérõl, egyfajta új szemlélet jelent meg. Ez nem pártpolitikai küzdelmek témája, nyilvánvaló, de minden párt törekvése mögött egy eszmeiség van, és az eszmék különbözõsége itt, a Házon belül is megmutatkozik. Beszéljünk errõl kulturáltan, és próbáljuk meg egymás szempontjait is figyelembe venni.

Nem pártpolitikai kérdés, nem ellenzék és kormány harcának kérdése, mégis szólnom kell arról, hogy megjelent az utóbbi napokban egy miniszter részérõl a családtámogatási rendszer átalakításáról szóló rossz javaslat. Úgy gondolom, hogy ez is kétféle szemlélet és kétféle – nyugodtan nevezzük így – életformának az ütközése, hiszen ha van mondanivalóm a családról, akkor nem a karrierépítés, az egyéni gazdagodás, az élvezetkeresés szempontja a fontos, hanem az elkötelezõdés a társ mellett, a gyermek vállalása, a szolidaritás, az odafordulás, ha kell, az áldozatvállalás. Ezek a szempontok meghatározzák az életformánkat is. Ez az utóbbi az, ami értelmessé teszi az ember életét, így érdemes élni.

Elhangzott egy-két mondat, amire utalnom kell, amelyek azzal vádolnak minket, hogy mi bele szeretnénk szólni a magánéletbe, nem tartjuk eléggé tiszteletben a nõk önrendelkezési jogát. Ez így nem igaz, de ha már önrendelkezési jogról van szó, akkor hadd említsem meg, hogy Magyarországon nincs választási szabadsága a nõknek, nincsen, hiszen választhatja a karriert, nyugodtan elmehet gyermek nélkül dolgozni. Választhatja a legnehezebbet, a gyermeknevelést és a karriert együtt, de nem választhatja az anyaságot kizárólagosan, mert egykeresõs családmodell nem létezik. Ez is a szabadság korlátozása.

A házasság válságáról volt szó, engedjék meg, hogy itt megint egy kevés adatot elõvegyek. 2005-ben 44 ezer házasságot kötöttek, 25 évvel ezelõtt a dupláját. Vitatkoznék az SZDSZ vezérszónokával, hiszen a házasság és az élettársi kapcsolat közül, a felmérések azt mutatják, hogy sokkal termékenyebb a házasság, tehát nem lehet azt mondani, hogy mindegy. Nyilvánvaló, ez mibõl adódik: a hosszú távú kiszámíthatóságból, a biztonságérzetbõl. S még egy dologban hadd vitatkozzam, ha már belementem ebbe: száz évvel ezelõtt, mondta, ha házasságot kötöttek, kénytelenek voltak leélni az életüket abban a házasságban. Közelítsük meg a kérdést talán úgy, hogy a házasságról nemcsak egy mondanivalónk van, hogy szabad elválnod, hanem tegyük hozzá, hogy biztonságérzetet ad az, ha képes vagyok rábízni magamat a társamra, elfogadni õt és átadni önmagamat, vállaljuk közösen a gyermekeket, és az egymás felé fordulás nemcsak élményt jelent, hanem az életemnek tartalmat és értéket is ad. Így is lehet a házassághoz közelíteni. (Taps.)

Valóban nõtt a válások száma. Nem csupán az élettársi kapcsolatok aránya változott, hanem, ami ennél egy elgondolkodtatóbb adat, általában a párkapcsolatok száma csökkent. Tehát a házasság plusz élettársi kapcsolatok száma is sokkal kevesebb, mint amennyi elõtte volt. Az emberek magányossá válnak, és ebben az individualizálódó világban a gyermekvállalást segítõ házassági és családi kapcsolatok számának csökkenése nyilvánvaló, hogy egyik fõ oka a demográfiai helyzetnek.

A másik fontos ok a gyermeknevelés biztonságának hiánya. A családtámogatási rendszerrõl azt mondják a demográfusok, hogy annak legfontosabb vonása a változtathatatlanság, a folyamatosság, a kiszámíthatóság, mert a biztonságérzet a legjobb eszköze a gyermekvállalási kedv növelésének. Ha hozzányúlunk a családtámogatási rendszerhez, ez kizárólag a megerõsítés, az építés, a továbbfejlesztés lehetõségét adja számunkra, soha nem a leépítését. Ezért nem tudtunk egyetérteni az utóbbi évek változtatásaival.

A gyermeknevelés biztonsága azért is hiányzik, mert valóban a szegénységet vállalja az, aki gyermeket vállal. Igazságtalan adórendszer az, amit ma a gyakorlatban megélünk, hiszen az egyénnek kedvez, és nem veszi figyelembe az eltartottak számát. Pedig ez lenne az igazságos és életszerû. Mondhatjuk erre azt, hogy több európai országban ilyen nincsen, de azt is mondhatjuk hogy vannak sikeres európai országok, amelyek teljes mértékben vagy részben ezt megvalósították. Miért ne õket kövessük? Nekünk a saját világunkat kell kialakítani, figyelembe véve a tapasztalatokat, de nem szolgai módon alkalmazkodva bárkihez.

Ha a jelenségekrõl és okokról beszéltünk, akkor mindenképpen szólni kell a megoldásról is. Emlékszem arra, amikor 2000 körül egy demográfusokból álló szakmai bizottság a népesedési helyzet megoldásáról szóló javaslatot tett a kormány asztalára. Ez a három demográfiai mutatóhoz kapcsolódó javaslat volt. Mi ez a három? A születések száma, a halálozási mutatók és a bevándorlás. Azt mondták, hogy növelni kell a születések számát. Meglepõ gondolat, erre nem is gondoltunk. Javítani kell a halálozási mutatókat, a születéskor várható élettartamot növelni. Azt hiszem, ez is logikus. De hozzátették azt, csupán szakmai szempontból, hogy egy irányított bevándorlást is meg kell gondolni.

Mi természetesen az elsõ kettõt tudtuk elfogadni, hiszen ez az, ami egy nemzet életképességét igazolja, és ez az, amiben még vannak tartalékaink. Megpróbálom majd az utolsó szóban ezt a szerény kis tartalékot feltárni, hogy a végszó optimista legyen.

Úgy gondolom, hármas megoldásban gondolkodhatunk. Az elsõ, ami nem direkt politikai tevékenység eredménye lehet, azokat a közösségeket erõsíti meg, hozza helyzetbe, amely közösségek képesek a társadalmi tudatban az értékeket megjeleníteni. Mert szemléletváltás történt, értékválság van itthon is és Európa-szerte is, és ezt valamiképpen kezelnünk kell. Ezek a közösségek és intézmények alkalmasak erre.

Mire gondolok? Az iskolára elsõsorban. A gyerekek fejébe el kell ültetni azt, hogy családban élni jó. A média felelõs képviselõire is gondolok. Ez a legsúlyosabb kérdés, mert ami legtöbbet árt a családnak és a gyermekvállalás örömének, az sajnos a média. Vannak, és bár többen lennének, akik felelõsen gondolkodva tesznek ezért valamit, de nagyon kevesen, és nagyon súlyos a kár, amit itt elszenvedünk. Az egyházi közösségek éppen a normák közvetítésével alkalmasak erre; civil szervezetek, mást nem említek, csak a Nagycsaládosok Országos Egyesületét. Ezeket a közösségeket kell megerõsíteni, hogy segítségükkel ismét öröm legyen a fiatalok számára, ha gyermekekre gondolnak.

A másik feladat a családbarát környezet kialakítása. Elsõsorban foglalkoztatáspolitikai kérdésekrõl van szó. Ez direkt törvényhozói feladat.

A harmadik megoldás a családtámogatási rendszer továbbfejlesztése. Ismét mondom, és ez a szakma véleménye, minden leépítés káros hatású. Csak hozzáadni, kiegészíteni érdemes. Itt említeném meg a KDNP javaslatát, amit rövid idõn belül be is fogunk nyújtani, a választható családi adózásról szóló javaslatot. Hiszen igazságtalan a rendszer, mert több terhet viselnek azok, akik gyermeket nevelnek, mint azok, akik magányosan élnek. Figyelembe kell venni az eltartottak számát is az adózásnál.

Végül engedjék meg, hogy a némi optimizmusra okot adó adatot is elmondjam. Többször készült felmérés, a legutóbbi években is, ami igazolta, hogy folyamatosan jelen van egy szándék a magyar lakosságban. Nem egy gyereket szeretnének, nem is 1,3-et, hanem átlagosan 2,1-et. Ez a szándékolt gyermekvállalás már reprodukálná a lakosságot, és megfelelne a demográfiai céljainknak. Nincs más feladatunk, mint “csupán” elhárítani az akadályokat és biztosítani, hogy ez a szándék érvényesüljön.

Ennek kell megtalálni a módját, hogy az eredeti szándék, ami egy gyermekszeretõ társadalom fiataljaiban megfogalmazódik, megvalósulhasson. A politikának meg kell teremteni a lehetõségeket, akkor reményeink szerint a trend megáll, és talán egyszer majd meg is fordul.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps)

A család jövõje a magyar társadalomban

Share Button

(Elhangzott a Szent István Társulat Haza a magasban c. elõadássorozata keretében 2002-ben)

Fõtisztelendõ Bíboros Úr, Elnök Úr, Alelnök Úr, Hölgyeim és Uraim!

Amikor azt a feladatot kaptam, hogy beszéljek a magyar családok jövõjérõl, úgy tûnt, ennek a jövõnek az alakításában azoknak lesz szerepe, akiknek a közösségek – köztük a legkisebb, a család is – fontosak. Akik a társadalmat nem olyannak fogadják el amilyen, hanem alakítani szeretnék, méghozzá objektív normák szerint, mert hisznek ezek létezésében. Akkor úgy tûnt, folytatni tudjuk a megkezdett munkát. Ma abban reménykedhetünk, hogy már négy év tettei is nyomot hagynak a társadalomban, de még inkább abban, hogy a dolgok nem csupán a politika szintjén dõlnek el.<--more-->

Nemrégen megkérdezett egy liberális újságíró, miért erõltetjük rá a magyar társadalomra a saját családképünket? Kérdése mögött felsejlett a másság – mindenféle másság – tisztelete. E szerint család létezik egyszülõs és kétszülõs, nyitott házasságra épülõ és hagyományos, egygyermekes és többgyermekes, állandó és változó összetételû, sõt az idõ múltával az embernek lehet több családja is, idõbeosztás kérdése a dolog. Azért megkérdeztem, milyen az a családmodell, amit mi ráerõltetünk a társadalomra? Azt mondta, adva van egy apa és egy anya, akik dolgoznak, és van két-három gyermekük. Azt válaszoltam, ezt tudom vállalni, de ha megengedi, kiegészíteném néhány gondolattal. Minden emberi sors tiszteletet vagy együttérzést érdemel, senkit nem ítélhetünk el. De kell, hogy legyen eszményünk, amit bátran ajánlhatunk minden fiatalnak. Ez pedig a házasságra épülõ család, amit két ember – egy férfi és egy nõ – kizárólagos és tartós kapcsolata alapoz meg. Õk a “papírt” nem formaságnak, hanem a véglegesség szándékával létrehozott kapcsolatuk ünnepélyes dokumentumának tekintik – ha hívõk, ennél többnek is. Ez hiányzik az élettársi kapcsolatból, a véglegesség szándéka, a másik feltétel nélküli elfogadásának és magam fenntartás nélküli átadásának kinyilvánítása. A két ember bátor vállalkozását erõsítik a gyermekek azzal, hogy felnõtté és edzetté teszik szüleiket, hiszen az apát és anyát a gyermekek iránt érzett felelõsség érleli felnõtt emberré. Áldozat, öröm és szeretet egységes élménnyé kapcsolódik bennük. A szülõk és gyermekek együtt alkotják azt a családot, ami biztonságot és védelmet ad mindnyájuknak és biztosítja, hogy a gyermekek egészséges felnõtté nevelõdjenek.

A család az ember számára a legtermészetesebb közösség. A magányossá vált ember – különösen a gyermek – számára a családpótló közösség csak kényszermegoldás. Itt és most azonban kevésbé az: egyén, inkább a társadalom szempontjából kell a családról szólnom. A család a társadalom legkisebb természetes egysége, azzal kölcsönhatásban áll. Ha a család alapvetõ funkciói állandóak is, egy kor sajátságai befolyásolják életét. Gondoljunk a gazdasági, foglalkoztatási viszonyokra. Más a család élete, ha gazdasági egységként is mûködik, más, ha az apa bérmunkás, az anya otthon van, és ismét más, ha mindkét szülõ sok energiát szán karrierje építésére. A változó szokások, divatos életformák is hatnak a kis életközösségre. A házasuló korától a vállalt gyermekek számán át az otthonteremtés módjáig a környezet befolyása egyértelmû. Vagy gondoljunk a televízió hatására. Nemcsak a családtagok szabadidejét tölti ki az aktív családi életet passzív képernyõnézésre cserélve, de szemléletüket is alakítja. A médiavilágban tenyészõ ultraliberális tudatformálók alkotják a “szakmát”, amelynek szempontjai megfellebbezhetetlenek. Tevékenységük eredménye pedig egy manipulált, önálló gondolkodásra alig alkalmas, kommersz árut fogyasztó tömeg. Ennek a hatásnak csak a megfelelõ nevelésben részesült, jó szellemû közösségekben élõ ember képes ellenállni. Ez lehet egyházi közösség, civil szervezet, egy település közössége, de mindenekelõtt a család, a hagyományait és a tágabb rokoni kapcsolatait ápoló, az idõsebbeket tisztelõ és a gyermekeket gondosan nevelõ közösség, amelynek vannak eszményei és normái.

A társadalom és család kölcsönhatásában jelentõs az egészséges családok társadalomformáló szerepe. Elég ha arra gondolunk, hogy a közügyeket intézõ felnõtt ember családban nevelõdött olyanná, amilyen.
Társadalmunk problémáinak többsége abból adódik, hogy a magyar családok helyzete és állapota rossz. Ezért mondtuk azt már 1998 elõtt is – az elmúlt négy év tettei meg is adták szavaink hitelét -, hogy családra épülõ társadalmat kell formálnunk, ehhez pedig meg kell erõsítenünk a családokat.

Megalkottuk azt a családpolitikát, amely a magyar társadalom és magyar családok jövõjének egyetlen lehetséges útját jelöli meg. A kérdésre ugyanis, hogy milyen lesz a magyar családok jövõje, egy válasz van: vagy biztosítjuk létét, vagy nem lesz jövõje. A lét pedig nem vegetálást, hanem életet jelent, amit nem csupán anyagi támogatással, hanem az emberhez méltó élet lehetõségeinek megteremtésével is szolgálunk. Sõt a szükséges anyagi támogatás olyan legyen, amely kiemel a reménytelennek látszó helyzetbõl; megmozgatva az önerõt, nem pedig véglegesíti ezt az állapotot. Ezt a másik oldal nemhogy nem támogatja, de sajnos fel sem fogja. Ezért aggódom a következõ idõszak családokat érintõ intézkedései miatt. Elõadásom kérdésére – a magyar családok jövõje – a válasz tehát a polgári kormány családpolitikája, mint a lehetséges jövõ biztosítéka. Mielõtt ezt nagy vonalakban ismertetném, néhány mondatban vázolnom kell a mai magyar társadalmi és politikai helyzetet.

Magyarországon – ahogy Európában általában – két ember- és társadalomkép fogalmazódott meg. Képviselõik szemben állnak egymással az élet minden területén, de különösen a média és a politika világában. Az egyik oldalra jellemzõ a hagyományok, közösségek, értékek, az egyéni és társadalmi életet irányító normák tisztelete, a másikra az emberi szabadság és annak döntéseikben való megjelenése, vagyis a mindenféle másság tisztelete. Az elsõ szerint az ember a közösségben – családban, egyházban, nemzetben – formálódik, ez jelenti életének keretét, amelyet az ott elfogadott normák szerint rendez be. A másik szerint az egyén elszakadhat ezektõl a közösségektõl és normáktól, ha szabadsága az önmegvalósítás más útjait kínálja. Eszerint a társadalom különbözõ jelenségei – értéktartalmuktól függetlenül – az egyén szabadságának eredményei. Ezeket nem befolyásolni, hanem elfogadni kell. Az elsõben a konzervatív gondolkodás, a keresztény szemlélet, a nemzeti gondolat dominál, a másikban a liberális és baloldali gondolkodás.
A két eszmeiség egyértelmûen elkülönült, de az azokat képviselõ politikai szervezetek a rendszerváltás utáni évek sajátos fejlõdésének nyomait viselik magukon. A magyar parlamentbõl hiányzik a szociáldemokrata hagyomány és gondolkodás, de mûködnek az egypártrendszeri reflexek. A tiszta liberalizmus képviselõi mellett az új parlament szélsõséges pártjában jelen vannak az anarchista eszmeiség képviselõi is. A hiányzó jobbközép egységpárt csak akkor jön létre, ha az-összefogás erõi legyõzik a széthúzás erõit. A rendszerváltozás utáni évek szomorú tapasztalata, hogy a jobboldali pártok kivétel nélkül szétverték magukat és gyakorlatilag eltûntek (MDF, KDNP, kisgazdák). A töredékek újjászervezõdése csak egy dinamikus politikai erõ vezetésével létrehozandó erõs uniópártban látszik lehetségesnek. A politikából ugyanis, két szempont együttes jelenléte nélkülözhetetlen: a hitelességé és a hatékonyságé. A két eszmei pólus korántsem rendelkezik azonos médialehetõséggel. Ma Magyarországon a balliberális szellemiség – talán nem, túlzás – legalább 8o százalékos jelenléttel bír a médiában. Úgy tûnik föl, ez az arány nem javulni, hanem romlani fog. Az értékcentrikus politika képviselõinek nincs más lehetõsége, mint a nyilvánosság alternatív formáinak felkutatása. Ez sokkal nagyobb energiát igényel, és sokkal több multiplikátor bevonását kívánja. Így már kevesebb embert lehet elérni, de sokkal személyesebb és mélyebb hatással lehet dolgozni. Természetesen egy percre sem szabad feladnunk az egészséges médiaarányok reményét, legfeljebb azt a tévhitet, hogy ezt helyettünk bárki meg fogja tenni. Eddig a családokról vallott nézetünkrõl, társadalmi és politikai környezetrõl beszéltem, végül, ahogy ígértem, a magyar családok jövõjét biztosító családpolitikáról fogok szólni.

Úgy gondoltuk, családpolitikánk két pilléren kell, hogy nyugodjon. A családok anyagi támogatása a gyermeknevelés biztonságát és a családi élet kiszámíthatóságát eredményezi. Ennek módja társadalompolitikai céljainkat is szolgálja. A másik, talán ennél is fontosabb eleme a társadalmi tudat formálása, a közgondolkodás alakítása. Célja, hogy az emberek – különösen a fiatalok – fejében megerõsítsük a házasság és család intézményének tekintélyét, helyreállítsuk eredeti szerepét. Az anyagi támogatás legfontosabb eleme a gyermekek utáni adókedvezmény. A megtermelt jövedelmet otthagytuk azoknál, akik gyermekeket nevelnek, minél több gyermeket, annál többet. Terveink szerint az adókedvezmény radikálisan növekedett volna a jelenlegi ciklusban. Ellenfeleink szerint mi ezzel a gazdagokat támogattuk. Nem, mi a dolgozókat, elsõsorban a többgyermekes dolgozókat támogattuk, az igyekvõket, azt a réteget, amelynek leginkább kell növelnünk a gyermekvállalási kedvét. A családtámogatás másik eleme a legszegényebbeknek szól, ez a családi pótlék változó része, az úgynevezett kiegészítõ családi pótlék. Ezt duplájára szándékoztuk emelni a ciklus folyamán. Azonban nemcsak a direkt családtámogatásoknak van szerepe a szegény családok életében. A minimálbér radikális emelése a dolgozó, de kis jövedelmû családoknak jelentett lényeges változást. Indirekt támogatás a tankönyv és az iskolai étkeztetés támogatása, illetve a szociális juttatások.

Elmondhatjuk, hogy jól mûködõ családtámogatási rendszert tudtunk kiépíteni, amelyet természetesen minden parlamenti ciklusban tovább kell erõsíteni. A családok helyzete javult, állapotuk azonban alig. Ehhez hosszú idõre van szükség, és az emberi tudatban, a közgondolkodásban, az áthagyományozott modellben és az életformában történõ változásra. Tudatában vagyunk annak, hogy kormányzati eszközökkel ez, a feladat nem oldható meg. Mi annyit tehetünk, hogy helyzetbe hozzuk azokat a közösségeket, amelyek erre a feladatra alkalmasak: egyházi és civil közösségeket, a jól bevált hagyományos megoldásokat és az új kezdeményezéseket. Ezért alakítottunk ki egy olyan pályázati rendszert, amely már második éve jelentõs összeggel tudja támogatni a közösségeket. A regionális felelõsök több,  mint 1500 közösséggel tartják a kapcsolatot, olyanokkal, amelyek már a pályázati kiírás elõtt is dolgoztak, bizonyítottak. Az egyházi közösségektõl azt kértük, hogy lépjenek túl a saját közösségük keretein, és kínálják fel szolgálataikat azoknak is, akikkel senki nem foglalkozik (pl. szervezzenek házasságra felkészítõ tanfolyamokat stb.). Ehhez persze az is kell, hogy az egyházi zsargont feladva, mindenkinek érthetõ nyelven beszéljenek. Ebben a ciklusban szerettük volna ezt a munkát folytatni, kiterjeszteni és komolyabb lépéseket tenni az oktatási intézményekben és a médiában. Ez nagy feladat, de talán négy év múlva már alaposabban felkészülve tudjuk folytatni.
Talán sikerült azt is érzékeltetnem, hogy a családpolitika sem szakítható el attól az ember- és társadalomképtõl, amely többek között politikai hovatartozásunkat is meghatározza. A magyar családok jövõje miatt nem aggódom, két biztató jelet látok. Az egyik állandó igazság: a család semmivel sem helyettesíthetõ. Erre egyre többen rádöbbennek. A másik egy új jelenség: erõsödött az az oldal, amely az értékek mentén gondolkodik és cselekszik. Ennek nemcsak politikai képviselete erõs, hanem társadalmi bázisa is. Hatását egyetlen kormány sem tudja már semlegesíteni családpolitikájában. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket!

Akkor is a mi hazánk…

Share Button
“Az ember nem élhet remény nélkül: élete
értelmét veszítené és elviselhetetlenné
válna.” (II. János Pál)

Árokba borult a szekér. Ki kell húzni, mert a szekérnek mennie kell. Akkor is, ha ügyefogyott a hajtó, legfeljebb másikat kell keresni, aki úton tartja a lovakat. A legnagyobb baj az, hogy a kocsival is gond van.<--more-->
A mi problémánk ugyanis nem csupán a költségvetési hiány. A társadalom sem egészséges. Ennek biztos jele, hogy fogy és öregszik. Meggyengültek a közösségeink, sokan elvesztették reményüket. Csökkent a normák és törvények tisztelete. Színtelenekké váltak az ünnepeink. Felerõsödtek a deviáns jelenségek. A többség pedig a manipulációs technikák áldozata, jöjjön ez a politika vagy a reklámszakma oldaláról. Az a kérdés, lehet-e ezen változtatni? Lehet, nem lehet, kell. Mert nem jó, hogy a mi hazánk ilyen, és a mi népünk megint nem jár emelt fõvel.
Tudom, hogy egy plurális társadalomban sokféleképpen gondolkodnak. Van, aki azt mondja, az embert olyannak kell elfogadni, amilyen, a társadalom pedig alakuljon a maga törvényei szerint. Aki tudja, hogy az embert lehet formálni, sokszor megértõ odafordulással is, az nem mond le arról sem, hogy a társadalmat egészségessé tegye. Az egyes politikai kérdésekhez viszont csak hiteles társadalomkép birtokában szabad nyúlni. Egy lehetséges megoldás elemeirõl van szó ebben a kötetben a keresztény társadalomelméleti alapelvek és a magyar keresztényszociális hagyományok szellemében.

Melyik Európa?

Share Button
“Az átalakulási folyamatban,
amelyet Európa most él át,
elsõsorban az a feladata,
hogy újra megtalálja a maga identitását.”
(II. János Pál)

Környezetünket lehet és kell is alakítanunk, a világfolyamatokhoz azonban csak alkalmazkodni tudunk. A nagyvilág hírei a kultúrák küzdelmérõl szólnak. Samuel P. Huntington így összegzi a jelenséget: A modernizáció már nem azonos a nyugatiasodással. A nyugat befolyása hanyatlik, az ázsiai civilizációk erõsödnek, az iszlám országaiban demográfiai robbanást látunk. A társadalmak nem vihetõk át egyik civilizációból a másikba, konfliktus esetén a “rokonok” fognak össze. A nyugat életben maradásának feltétele az identitás megerõsödése és az összefogás. <--more-->
Talán joggal tartják a nyugati kultúra centrumának Amerikát, de azt senki nem vitatja, hogy a bölcsõje Európában ringott. Az öreg bölcsõ azonban megrepedt. Európa kulturális válságban szenved. Úgy vált multikulturálissá, hogy saját identitása meggyengült. Évszázadokon át az azonos kultúra egységében megvalósuló nemzeti sokszínûség erõt és gazdagságot jelentett számára, sõt a jelenlévõ más kultúrákat is képes volt integrálni képviselõinek asszimilációja nélkül is, mert erõs volt, és tudta magáról, hogy ki is õ valójában. Ma úgy kell kezelnie egy nagy létszámú, sõt egyre növekvõ bevándorló réteget, hogy saját identitásában elbizonytalanodott.
Egyszerre vagyunk tanúi pozitív és negatív jelenségeknek. Évszázadok álma valósul meg az uniós egységgel, az emberi jogok védelme egyre erõteljesebb, a szabadság általános érvényesülését látjuk. Ugyanakkor sokak szerint Európának nem kell vállalni múltjában gyökerezõ önmagát. Új identitást és a közösség életét szabályozó új elveket fogalmaznak meg. Ezek legtöbbször hiteles igazságok hordozóiként is értelmezhetõk, de az új gyakorlat más tartalmakat ad nekik. Jó példa erre a diszkrimináció tilalma. Értelmezhetjük úgy, mint hiteles, bevált alapelvekbõl – minden ember azonos méltósága, egyetemes emberszeretet – következõ, a társadalom életét szabályozó tilalmat, amely megakadályozza, hogy valakit származása, vallása, neme miatt hátrány érjen. Amikor azonban az hangzik el, hogy a diszkrimináció tilalma ellen vétenek azok az egyházak, amelyek csak férfiakat szentelnek pappá, a gyanútlan szemlélõnek tágra nyílik a szeme. Nagy önbizalom kell ahhoz, hogy valaki autonóm szervezetek évezredes gyakorlatába szóljon bele. Az ilyen értelmezések mögött átfogó eszmei háttér, egy új kultúra körvonalai jelennek meg, amely a felvilágosodás korában gyökerezik, mára azonban torz mellékhajtásai lettek, azok a neoliberális dogmák, amelyek megtámadhatatlan alapigazságként jelennek meg. Mindig a szabadság nevében, valójában egy-egy hagyományos érték ellen, a szorosnak vélt társadalmi rend fellazítása szándékával fogalmazódnak meg. Ilyen például az aktív eutanázia szorgalmazása, amely az emberi élet minden állapotban vitathatatlan tiszteletét vonja kétségbe. Ilyen a drogliberalizáció, amely szintén a szabadság nevében fogalmazódik meg, valójában az egészséges személyiséget veszélyezteti, és az önfegyelmet gyengíti. Ilyen az egynemûek kapcsolatának a házasság rangjára emelése. Ha ez megvalósul, a házasságról már nem mondhatnánk el, hogy egy férfi és egy nõ tartós kapcsolata, amely a gyermekek vállalásában teljesedik ki. Félreértés ne essék, nem bántjuk a melegeket, de kérjük, csukják be a hálószobájuk ajtaját.
Európában tehát két kultúra él egymás mellett. Az egyik a hagyományos keresztény értékrendet képviseli, a másik “az emberiség számára korábban ismeretlen módon kizárja Istent a közgondolkodásból.” Ezzel jár, hogy “az erkölcsöt a szubjektum területére szorította vissza, miközben nekünk éppen közerkölcsre van szükségünk.” Az új morális szemlélet szerint “semmi sem jó vagy rossz önmagában, minden a következményektõl függ.”
A két kultúra ütközésének egyik konkrét eseménye az Európai Alkotmányban Isten fogalmának és a keresztény gyökereknek említése, illetve az ettõl való elzárkózás. A hangoztatott ellenérvek – más világnézetûek és vallásúak tisztelete – valójában csak elfedik az identitásválságot. Az igazi probléma azonban nem ez, hanem a mindennapjaink döntéseiben és a többség életformaváltásában szerepet játszó tudatformálás. Ez nem mûködne a média szerepvállalása nélkül. Képviselõi, ahogy a Centesimus annus fogalmaz, “jól összehangolt és makacs erõfeszítéssel formálják a közgondolkodást.”
Keresztény optimizmusunk arra késztet minket, hogy a jobbik lehetõség megvalósulásában bízzunk, amikor látjuk, hogy “az ember és a világ számára nagy veszélyt, és nagy lehetõségeket hordozó órákat élünk.”

Ez is egy pálya

Share Button

Minden reggel átélem a puszta létezés örömét. Hálával tölt el, hogy szép a világ és élni jó. Ugyanakkor naponta tapasztalom az emberi rosszindulat megnyilvánulásait. Ez is valóságos élmény. Világunknak két arca van. A közvélemény úgy véli, a politika mindenestül az utóbbihoz tartozik. Pedig ezen a pályán is lehet sportszerûen játszani, sõt itt a helye az igazi nagy játéknak.<--more-->

Az is tény, hogy a játékosok energiáinak jelentõs része a magaslati pontokért vívott küzdelemben megy el. Ez a harc pedig nem kiscserkészek számháborúja. A megszerzett pozícióval hitelesen élni viszont csak az tud, akinek van képe a jövõrõl, sejtése az emberrõl és a társadalomról.
Hazánkban ma a politikai pálya elfogadottsága mélyponton van. Nyilván ennek oka az érintettek magatartása és a nagyközönségnek a politikai játékszabályokkal szembeni ellenérzése. A médiában is elõszeretettel ócsárolják a politikusokat, akár az irigység felkeltésével is. A hatást erõsíti, hogy a baloldal a maga hitelvesztését szétteríti a teljes politikai elitre, ezzel csökkentve a két oldal elfogadottsága közti különbséget.

Ceglédi beszéd 2008. március 15-én

Share Button

Szerencsés az a nemzet, amelyik olyan sok és szép történelmi pillanatot tud ünnepelni, mint mi magyarok. Nemzeti ünnepeink nagy eseményekrõl, kiváló személyiségekrõl, és felemelõ eszmékrõl szólnak.
Ma 1848-49 eseményeit ünnepeljük, amikor a nemzet lerázta magáról láncait, Széchenyit és Kossuthot állítjuk magunk elé, akiknek útjai szétváltak ugyan, de tudatunkban mégis együtt képviselik az ünnep eszméjét, a szabadság- és hazaszeretetet.<--more-->
Megtiszteltetés és öröm számomra, hogy Cegléden Kossuth városában hajthatok fejet a nagy hazafi elõtt. Különös hangsúlyt ad ennek a gesztusnak az a tény, hogy Széchenyi igen közel áll hozzám. Õ távlatában és összefüggéseiben tudta nézni a jelen tennivalóit. Alkotásai napjainkra is hatással vannak. Kossuth pedig azt adata a magyaroknak, amit csak õ tudott adni, a nemzeti öntudatot. Ezért számomra a kérdés nem így fogalmazódik meg Kossuth vagy Széchenyi, hanem világos állításként Kossuth és Széchenyi.
Hadd idézzem fel ma a lánglelkû hazafi, Kossuth Lajos személyét. Rátermett volt, az önfeláldozásig elkötelezett, mindig minden helyzetben tudta, mit kíván tõle a haza. A rátermettség a politikai szereplõ nélkülözhetetlen vonása, az õ esetében ez elsõsorban szónoki képességet jelentett. Ez az adottság olyan eszköz, ami senkit nem tesz államférfivá, ha nem társul lényeglátással és hitelességgel. Kossuth esetében így volt, de sajnos láttunk olyan példát is, amikor a hiteltelen közszereplõ kiváló kommunikációs képességeit saját hatalmi ambíciója érdekében a tömegek manipulálására használta.
Kossuth 1848. július 11-én kiváló beszédben kérte a képviselõket 200.000 katona és 42 millió forint megajánlására. A rövid megszólítás után „Uraim” bekiabálások hallatszottak: „Üljön le!” Kossuth visszavágott: „engedelmet kérek, majd, ha ki fogok fáradni!” Hosszan és meggyõzõen beszélt a hazánkat fenyegetõ veszélyrõl és a szükséges lépésekrõl. A képviselõk végül helyükrõl felállva éljeneztek. Kossuth ekkor mondta híres szavait: „Ezt akartam kérni, de önök felállottak, s én leborulok a nemzet nagysága elõtt, s csak azt mondom, annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni”.
 A rögtönzés és meggyõzés tankönyvbe illõ példája ez a beszéd. De Kossuth igazi nagysága nem ebben rejlik, hanem hazaszeretetében és abban, hogy képes volt meggyõzni a magyarságot önmaga értékeirõl és erejérõl. Ezért fáradhatatlanul dolgozott. Hol idézzem máshol, mint Cegléden feleségéhez írt szavait: „Ceglédre négy órakor érkeztem. Hat órakor már 300 fõbõl fegyveres csapatot, mely már felbomlott, útnak indítottam Pestre. Holnap reggel ugyanonnan 3000 ember, és 150 lovas megyen vasúton Pestre.”
Amikor Kossuth életmûvére emlékezünk nem az a kérdés, hogy volt-e esélye Magyarországnak függetlensége fegyverrel való kivívására az osztrák és az orosz birodalom szorításában, hanem, mit jelentett a nemzetnek az önmagára találása és az öntudatra ébredése. A válasz egyértelmû. Akkor mindent, a létben maradást, ma pedig példát nekünk is. Hogy soha ne adjuk fel, akkor se ha többen vannak az ellenfelek, akkor se, ha igazságtalan békediktátumok szakítják el hazánk és nemzetünk nagy részét, akkor se, ha vészesen fogy a magyarság, akkor se, ha megosztott az ország, és akkor se, ha becsapnak minket. Mindig van kiút, ha bízunk magunkban, és vannak olyan vezetõink, akik az országért és nem az országból élnek. Kossuth mindig tudta mit kíván tõle a haza.
 Hadd fejezzem be szavaimat a nemzethez intézett kiáltványával, amit 49. augusztus 11-én fogalmazott meg, amikor látta, hogy félre kell állnia, ezzel is bizonyítva nagyságát, és példát adva minden magyar politikusnak.
„A mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván…magam s a minisztérium nevében ezennel a kormányról lelépek.”

Választókerület

Share Button
Országgyûlési egyéni választókerületek települései
Pest Megye 01.  Székhelye: SZOB
Pest Megye 01.

109. lap a 109 oldalból « Első...102030...100101102103104105106107108109