Harrach Péter

KDNP országgyűlési képviselő

Öntsünk tiszta vizet a nyugdíjasok poharába

Share Button
Orbán Viktor ajánlata a nyugdíjasoknak évek óta a legtisztességesebb hang a nyugdíjfronton. A válság megoldásához kérte segítségüket, szövetséget ajánlva nekik. Ígéretet tett arra, hogy a válságkezelés egy-két évében sem fog csökkenni a nyugdíjak reálértéke. Nem kis vállalás, különösen akkor, amikor Gyurcsány Ferenc nem volt képes ezt teljesíteni. Tavaly egy év alatt 3,8%-kal csökkent a nyugdíjak értéke. Utoljára Horn Gyula kormányzása idején történt reálérték-vesztés. Gyurcsány nem elnézést kért ezért, hanem egy Orbánt lejárató kampányba kezdett. Ahogy 2002-ben és 2006-ban, úgy most is megtévesztõ szöveggel, félelmet keltve manipulálja a nyugdíjasokat. Nagyon jól tudja, hogy könnyû szorongást kelteni a kiszolgáltatott, biztonságot igénylõ emberekben. A megtévesztõen behízelgõ hang eltereli a gyanút az állítások valótlanságáról. Álságos szavai ismét kárt okoznak. Nemcsak azzal, hogy megtéveszti, akit még lehet, hanem tovább rongálja a közéleti szereplõk szavainak hitelét. Ezzel is arra késztetve mindnyájunkat, hogy a száraz tényekre szorítkozzunk.
<--more-->
A nyugdíjak reálértéke a rendszerváltás után a következõképpen alakult.
91-94–ig 8%-os veszteség, 95-98-ig 12%-os veszteség, 99-2002-ig 22%-os növekedés, 2003-2007-ig (5 év) 19,6%-os növekedés.
Három mélypont volt. A rendszerváltás sokkja, vagyis a nagy gazdasági és társadalmi átalakulás idõszaka, a Bokros csomag ideje és a tavalyi év.
A polgári kormány nyugdíjpolitikájával kapcsolatban sok megtévesztõ szöveg ült meg a köztudatban. Sajnos ezeket a feltárt valóság sem képes eltüntetni, legfeljebb gyengíteni. Az évtized legsikeresebb kommunikációs trükkje volt, hogy „Orbán Viktor elvett 19.000 Ft-ot a nyugdíjasoktól.” Bár kormányozni tudnának úgy a szocialisták, mint trükközni. A történet röviden a következõ. Horn Gyula adta postára a Bokros csomagot. Nem az volt a baj, hogy feladta, hanem, hogy rossz helyre küldte. Azokra rakta a terhet, akiket kímélni kellett volna. Elsõsorban a gyermeket nevelõ családokat és a nyugdíjasokat. Két év alatt 20%-kal csökkent a nyugdíjak értéke. Horn Gyula azt tette, amit késõbb párttársa és utóda, Medgyessy Péter, megígérte, hogy a választások után minden másként lesz. Az ígéretet nagyvonalúan törvénybe is iktatta, valahogy úgy, mint Gyurcsány az adócsökkentést, amit a gyõzelem után rögtön visszavont. Hogy ez ez tisztességtelen? Persze, de kit zavar? Ha a Horn-féle ígéret teljesül az történt volna, mint a Medgyessy féle 50% esetén, aminek hatását máig élvezzük.
Mit tett Orbán? Azt mondta, visszaadjuk a nyugdíjasoknak, amit a Horn kormány idején veszítettek, sõt többet adunk, mint amit a volt miniszterelnök ígért, de nem egy év alatt, mert akkor összeomlik a költségvetés. A ciklus minden évében nõtt a nyugdíjak reálértéke, összességében 22%-kal.
Az elsõ évben differenciált nyugdíjemelést hajtottunk végre. A legkisebb nyugdíjak 25,5%-kal, a legnagyobbak 11%-kal emelkedtek.
Miért választottuk ezt a megoldást? Mert a differenciálatlan emelés jogos, de nem igazságos. Néha – talán egy évtizedben egyszer – az emeléseknél is lehet a biztosítási elv mellett érvényesíteni a szolidaritás elvét. Tettek hasonlót a szocialisták is, helyesen tették. Gondoljunk bele, egy 50 ezer forintos nyugdíj 10%-kos emelés után 55 ezer forintot ér, egy 200 ezer forintos ugyanolyan mértékû emelés után 220 ezer forintot. A különbség egyre nõ, a kenyér pedig, mindkettõnek ugyanannyiba kerül. Tudom fontos szempont, hogy valaki mennyi járulékot fizetett, de mégis…
Egyszóval Orbán nem elvett a nyugdíjasoktól, hanem adott nekik. A ciklus második felében bevezettük, hogy a törvény szerinti kötelezõ úgynevezett svájci indexálású emelés felett 3-3%-kal többet emeltünk. Azt sem árt kihangsúlyozni, hogy a polgári kormány idején vált véglegessé ez a fajta emelés, vagyis akkor alkalmaztuk elõször 50-50%-ban az infláció és a bérnövekedés alapján történõ számítást. Ezért hallom csodálkozva azokat a kormánypárti megjegyzéseket, miszerint õk vezették be a svájci indexálást. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a svájci indexálás nem szentírás. Sok európai országban másként csinálják. Akkor ugyanis, ha a gazdaság gyengén mûködik, és a bérek nem emelkednek, ez a módszer hátrányos a nyugdíjasoknak. Ez történt tavaly is.
Többször hallottam szocialista politikusoktól azt is, hogy õk vezették be a nyugdíjas fogyasztói kosár alkalmazását. Ezzel szemben a valóság az, hogy a polgári kormány 2001-ben kormányrendeletben kötelezte a KSH elnökét, hogy számítsa ki a nyugdíjas inflációt, és a szociális minisztert, hogy a nyugdíjas fogyasztói kosár által jelzett inflációt használja a nyugdíjemelés egyik alapjául. Ez ugyanis mindig magasabb, mint az átlagos infláció. (Napjainkban az infláció 7%-ra ugrott, a nyugdíjas infláció pedig 7,7 %-ra.
Néhány szót megérdemel a szocialista szórólap, amit a posta a nyugdíjakkal együtt hord ki. Nem a nyugdíjakról szól, hanem Orbán Viktorról, õt gyalázza. Azt adja a szájába, amit soha nem mondott, olyat sugall, amit soha nem akart. Ezt ismétli a balliberális sajtó, és szajkózzák a szocialista nyugdíjasok. Az igazi szándék már senkit nem érdekel. Pedig ha az teljesült volna, akkor tavaly nem veszítenek a nyugdíjasok átlagosan 30 ezer forintot. Ezt szeretné korrigálni a KDNP országgyûlési határozati javaslata, amely kezdeményezi, hogy egyszeri juttatásként adják vissza minden nyugdíjasnak. A sokszor hallott válasz erre is nyilván az lesz, hogy nincs fedezet rá a költségvetésben. Ezért a javaslatunk 2009-es kifizetést tartalmaz.
Errõl az elõterjesztésrõl ad tájékoztatást a KDNP szórólapja.

Harrach Péter

Részlet Harrach Péter napirend elõtti felszólalásából

Share Button
HARRACH PÉTER (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nem tudok eltekinteni attól, hogy az elõzõ felszólalásra egy mondattal ne reagáljak. A polgári kormány idején nõtt a nyugdíjak reálértéke (Zaj az MSZP padsoraiban.), és mi mindig elkötelezett… (Fokozódó zaj az MSZP padsoraiban.) Igen, 22 százalékkal emelkedett. Az önök reagálásából arra következtetek, hogy a KSH adatait nem tekintik pontosnak, de egy félrevezetés áldozatai a képviselõk is, amit nagyon sajnálok.

<--more-->
Engedjék meg, hogy hivatkozzam a pénzügyi elemzõkre, akik szerint sokat költünk szociális támogatásra. Hadd mondják, ez a dolguk, amit viszont hozzátesznek, sajnos igaz. Ezek a támogatások munkakerülésre ösztönöznek. A kérdés a polgári és a balliberális oldal szociálpolitikai vitájának a lényegét érinti. Szerintünk a jó támogatás célja kettõs: az egyén valódi érdekét szolgálja, és az egészséges társadalmat építi. Az egyén érdeke, hogy kisegítsék a szegénységbõl, a krízishelyzetben kezet nyújtsanak neki, és önerejét megmozdítva saját lábra állítsák.
Az egészséges társadalom építése többek között a normák érvényességének biztosítását jelenti, például a munka becsületét. A rossz támogatás folyamatosan és feltétel nélkül segélyez, lehetõleg úgy, hogy a segély és a munkabér között ne legyen különbség.

Ezzel arra készteti a segélyezettet, hogy munkajövedelem helyett társadalmi jövedelembõl éljen, ideszámítva a gyermekek utáni támogatást is.
Egy történet és egy adatsor kívánkozik ide. Egy férfi, aki egész nap otthon lógatja a lábát, megkérdezte korán kelõ szomszédját: mennyit keresel? Az illetõ kicsit szégyenkezve vallotta be az összeget. A láblógató az arcába nevetett, és azt mondta: amíg te gályázol, én gyereket nemzek – nem így mondta, persze –, és többet keresek, mint te. Milyen élete lesz annak a gyereknek, akit azért vállalnak a szülei, hogy ne kelljen dolgozniuk?
Az adatsor pedig a következõ: Magyarországon a teljes termékenységi mutató 1,3. Két réteg tér el ettõl az adattól: az egyik a középiskolai végzettségûek, ott 1,1 – tehát lefelé térnek el; a másik a 8 általánost el nem végzetteké, ott 2 és 3 között, tehát messze a reprodukciós szint fölött van a gyermekvállalás. Aki ma európai polgárként nem végzi el az általános iskolát, milyen nevelést fog adni a gyermekének?
Állítom, hogy a Gyurcsány-kormány szociálpolitikai intézkedései munkakerülésre és megélhetési gyermekszülésre ösztönöznek. Konkrétan: az iskoláztatási támogatást eltörölték. Ezt akkor kapta a család, hogyha a szülõk járatták iskolába a gyermeküket. Most akkor is kapja, ha ezt az elemi kötelességüket nem teljesítik. A gyerek védelmét természetbeni juttatásokkal kell biztosítani, ez nyilvánvaló.
Másodszor: a családi adókedvezményt eltörölték, illetve beolvasztották a családi pótlékba. Ez a kedvezmény ott ösztönzött gyermekvállalásra, ahol a legszükségesebb volt, az adatokra utalok: az alsó középosztályban. Ennek összegét a családi pótlék emelésére fordították, amit a láblógató is megkap. Ezzel ott késztet újabb gyermekszülésre, ahol inkább a megszült gyermek nevelésére kellene indítást adni.
Végül a segély és a munkabér közötti különbség. A polgári kormány a minimálbért 19 500 forintról 50 000 forintra emelte, a segélyezést is, de szerényebben, végül 14 650 forint lett. Így a minimálbér közel négyszerese volt a segélynek. Ma ez a különbség eltûnt. Tudom, hogy azt a választ fogom hallani, hogy az „Út a munkához” program elkészült. Ez szöveg; egy ötlet, amit egy újabb ötlet ki fog oltani – ez a Gyurcsány-kormány gyakorlata. Azt látjuk viszont, hogy nemcsak a kormány egészségpolitikája bukott meg, hanem a szociálpolitikája is.


Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz, a KDNP és az MDF padsoraiból.)

Köszöntõ Székelyudvarhelyen a Magyar Polgári Párt kampánynyitó rendezvényén

Share Button

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

A Kereszténydemokrata Néppárt köszöntését tolmácsolom a Magyar Polgári Párt elnökének és csapatának, a párt tagjainak és támogatóinak. Sok közös vonás van a két párt között. Hasonlóan ítéljük meg a politikai tevékenység két alapvetõ követelményét, a hitelességet és a hatékonyságot.

<--more-->
A hitelesség egyrészt tetteink és szavaink összhangját, a kimondott ígéret betartását jelenti. Ebben nagy hiány van otthon és itt is. Másrészt a hitesség érinti szavaink tartalmát is. Megfelelnek-e azok a hiteles értékrendnek, vagyis európai kultúránk évezredes értékeinek, vagy annak az eltorzult eszmeiségnek közvetítõi, amely a neoliberális dogmák formájában terjed. Otthon a szociáldemokrácia hiánya miatt baloldalon a neoliberális politizálás kizárólagosságával találkozunk. Erdélyben is nagy szükség van egy olyan pártra, amely a keresztény-nemzeti-polgári értékek képviseletét tûzi zászlajára. Ezt a hiányt pótolta a Magyar Polgári Párt.
Ma a hitelesség biztosítása az elsõdleges feladat. A hatékonyság a politikai szakszerûség, ha úgy tetszik technika kérdése, ami az erdélyi magyar politikai szervezetek együttmûködését is igényli. Megnyugtatott Elnök úr tájékoztatása, hogy ott indított a párt jelöltet, ahol ez a magyar képviseletet nem veszélyeztette. Reméljük azt is, hogy a partnerszervezet belsõ megtisztulásával alkalmassá teszi magát az együttmûködésre.
Kívánom, hogy a párt hitelesen és hatékonyan képviselje Erdélyben a keresztény-nemzeti-polgári értékeket.
Isten áldja Székelyföld népét!

2008. május 2.

Napirend elõtti felszólalás 2008. április 28.

Share Button

Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hadd kezdjem egy klasszikus idézettel, az elõbb hangzott el: “Az MSZP és az SZDSZ érdekelt az önálló szocialista kormányzás sikerében.” Ezek után fel kell tenni a kérdést, vajon ki a kárvallottja, és ki a haszonélvezõje annak a helyzetnek, hogy koalíciós partnerbõl alkupartnerek lettek.

<--more-->
Mielõtt az egyezkedési kényszerrõl szólnék, még két fogalmat hadd említsek, az egyetértést és az együttmûködést. Sokszor halljuk, miért nem értenek egyet a pártok. Erre a kérdésre néha rájátszik a sajtó egy része is. Ilyenkor kedvem lenne azt válaszolni, hogy miért nem ért egyet két szerkesztõség, mondjuk, a Népszaváé és a Magyar Nemzeté. De úgy gondolom, hogy a válasz egyértelmû: mert másképpen látják a világot.

Itt a felelõsség kérdését is meg kell említeni. Van kormányzati és van ellenzéki felelõsség. A kormányzat kap lehetõséget arra, hogy az ország sorsát befolyásolja, az ellenzéknek erre gyakorlatilag nincs lehetõsége, ezért a felelõssége is más; a kettõt nem lehet összemosni. Magyarországon nem azért állnak úgy a dolgok, mert az ellenzék és a kormánypárt nem ért egyet egymással, hanem azért, mert dilettáns kormányzás folyik.
Nézzük az együttmûködést! A mai állapot valóban abnormális. Az, hogy a kormánypártok és az ellenzék között ilyen a viszony, nem normális, azon változtatni kell. De vessünk egy pillantást az okára is! 2002-ben egy újfajta magatartás jelent meg a politika világában, az üzleti világból hozták azok, akik ott az üzleti siker érdekében gátlástalanul törnek elõre, mindent és mindenkit eltaposnak. Ez a politikában a hatalom megszerzése és megtartása célját jelenti. Megszerezni, ha kell, a választók manipulálásával, becsapásával, és megtartani, ha kell, az önkormányzatok megfigyelésével. Ez a fajta magatartás az akadálya az együttmûködésnek. Ezek az emberek – bocsánat a kifejezésért – tesznek az együttmûködésre, és alkalmatlanná is teszik magukat arra, hogy a partner együttmûködjön velük.

Más a helyzet azonban az alkukényszerrel. Ez tulajdonképpen a kisebbségi kormányzást jelenti. De ki a haszonélvezõje? Az ország? Nem valószínû, hiszen még kevésbé lesz kormányzás, mint eddig volt. Az emberek? Õket a gödörbõl csak egy erõs kormány képes kihúzni. Eddig az volt a helyzet, hogy a nagyobbik kormánypárt több kormányzati pozíciót volt kénytelen adni a kisebbiknek, mint amennyit a parlamenti és társadalmi támogatottsága megengedett volna. Azt is mondhatnám, hogy a farok csóválta a kutyát. Most más lesz a helyzet. Most már minden ügybe, nem csak a saját tárcájuk ügyébe szólhat bele az alkupartner. A kutya és a farok alkujában a gyõztes ezentúl is a farok lesz.

Magyarországnak olyan kormányra van szüksége, amely nagy társadalmi és parlamenti támogatottsággal rendelkezik, képes hatékonyan cselekedni, és megállítani a további lecsúszást, kihúzni a szekeret az árokból, és úton tartani azt. Ennek a nagy legitimációval rendelkezõ kormánynak kötelessége is lesz, hogy kormányzati pozícióban nagyvonalúan felkínálja az együttmûködést az ellenzéknek, minden kényszer nélkül, és egy új, normális politikai légkört alakítson ki.

Magyar Hírlap 2008. április

Share Button

A neoliberális politika számára közömbösek azok az értékek, amelyeket mi a személyiség formálása és a társadalom alakítása szempontjából fontosnak tartunk. Ilyen a munka egyéni és társadalmi szerepe. Az utóbbi napokban két dokumentum látott napvilágot, amelyek ezt a kérdést érintik. Két, egymástól távol álló problémára adnak hasonló választ. Ezzel is igazolják azt az állítást, hogy a politikában minden mindennel összefügg, és a megoldás sokszor a találkozási pontokon van.

<--more-->
Meglehetõsen sötét képet fest hazánk állapotáról az OECD jelentése. Ez a kép hasonlít ahhoz, amit mi itthon látunk. Bemutatja a gazdaság állapotát, a magas adóterheket, a munkavállalást gátló kormányzati intézkedéséket, az egyeztetés hiányát, sõt szól az egészségbiztosítás piacosításának veszélyeirõl is. Leghangsúlyosabb mondanivalója, hogy a költségvetési hiányt mérsékelni kell. Vagyis, ha ilyen teljesítményre képes a gazdaság, csupán ennyi a bevétel, akkor csökkenteni kell a kiadást. Ez az állítás közgazdasági és logikai szempontból támadhatatlan. Konkrét javaslatot is tesz, említi a nyugdíjakat, a családtámogatást, általában a szociális juttatásokat. A megállapítás és a javaslat azonban implicite rejt egy másik következtetést is. Ha nõ a gazdaság teljesítménye, a munkahelyek száma és ezzel a költségvetés bevétele, akkor nem kell újból húzni a nadrágszíjon. A felelõs magyar politika csak az utóbbi úton járhat, hiszen nekünk fontos az is – például a demográfiai helyzet – amire az OECD jelentés megfogalmazói nem is gondolnak. Márpedig a családtámogatások csökkentése újból elbizonytalanítaná a fiatalokat, és tovább gyengítené a gyermekvállalási kedvet. A költségvetési bevétel növelésének kulcsszava tehát a munka, a munkahelyteremtés.


Bevezetõ mondatomat ki kell egészítenem. A munka nem csupán személyes és társadalmi érték, hanem gazdasági kényszer is. Gazdasági, pénzügyi, foglalkoztatási problémáink megoldásának kulcsa.
A másik megnyilatkozás, amivel a napokban találkozhattunk az „Út a munkához” kormányzati szlogen, amit koncepciónak, sõt programnak neveznek. Nagy valószínûséggel a gyurcsányi ötletroham többi termékéhez hasonló sorsra jut, elhal a megvalósulás kezdetén, hogy helyet adjon egy újabb ötletnek. A roham kiváltója az MSZP-s polgármesterek fellépése volt, akik megunták a nagylelkû segélyezést.


Igaz, hogy Magyarország a többi közép-európai országhoz képest sokat költ szociális támogatásra, viszont az is igaz, hogy ennek a támogatásnak rossz a célzottsága. Amíg milliók élnek szegénységben, nagyok a jövedelmi különbségek és magas a feketegazdaságban dolgozó, kiszolgáltatott helyzetben lévõk száma, sõt a megszorító intézkedések terhét is a kisember viseli, addig egy széles réteg munka helyett segélyre rendezi be az életét. Ennek lehetõségét a Gyurcsány kormány jelentõsen növelte azzal, hogy megváltoztatta a polgári kormány családtámogatási és szociálpolitikai gyakorlatát. A munkajövedelemhez kötött támogatást, a gyermekek utáni adókedvezményt gyakorlatilag eltörölte és a mindenkinek fizetendõ családi pótlékba olvasztotta. Ezzel megszüntette annak munkára ösztönzõ hatását. Eltörölte az iskoláztatási támogatást, most annak is jár a juttatás, aki elemi szülõi kötelezettségét, az iskoláztatást sem teljesíti. Nem gondoskodott a rendszeres szociális segély kifizetésénél a hozzá kötött minimális munkavégzési kötelezettség teljesítésérõl.
A polgári kormány intézkedései lépések voltak egy igazságos, mindenkinek esélyt nyújtó társadalmi rend megteremtése felé, amelyben tisztelik az emberi személy méltóságát, és meghatározó elv a szolidaritás. Az igazságosság azt is megköveteli, hogy saját helyzete javítása érdekében ne csak mások segítségére támaszkodjék az egyén, hanem mozdítsa meg saját erõit is. Természetes, hogy ennek mértéke különbözõ, a hiányt a társadalmi szolidaritás pótolja. Az viszont megengedhetetlen, hogy széles rétegek a munkát kerülve kihasználják a segítõkészséget. Nincs egészséges személyiség és egészséges társadalom munka nélkül. Ezért újból ki kell mondanunk, hogy nemcsak gazdasági, de társadalmi gondjaink megoldásának is eszköze a munkahelyteremtés, és a munkára késztetés. Mivel az évtizedes, sõt többgenerációs munkanélküliség elszenvedõi normál munkahely betöltésére alig alkalmasak, nem mondhatunk le a közmunkaprogramok kiterjesztésérõl. Ez, az esetek többségében ki tudja váltani a rendszeres szociális segélyt, kiegészítve a veszélyeztetett gyermekek természetbeni támogatásával. Így a segély valóban a krízishelyzetek kezelésének eszköze marad.


Csak átfogó társadalompolitikai koncepcióval rendelkezõ, kormányzati teljesítményre képes politikai erõ tudja ezt a problémát kezelni. Az ötleteléssel foglalkozó és látszattevékenységet folytató kormány erre alkalmatlan. Már csak azért is, mert a munkára késztetés intézkedései kedvét, sõt szavazókedvét szegik a baloldal hagyományos szavazóbázisának.

Harrach Péter

Magyar Hírlap 2008. április 26.

Apró történetek, komolytalan pillanatok

Share Button

A vörösbor

Varga Laci bátyánk több mondása vált ismertté, az egyik igen széles körben. Köztudott volt, hogy kedvelte a vörösbort. Ha vidéki meghívást fogadott el – ez gyakran megtörtént, magas kora ellenére – csak azt kérte, legyen jó vacsora vörösborral. Egész jól viselte, hogy nem minden vidéken terem jó bor. Azt viszont nehezen, ha behûtötték a vörösbort.
<--more-->
Nem csoda, hogy egy üveg vörösborral kellett kiengesztelnie annak, aki Laci bácsinak szólította. A bácsi távolít, a bátyám közelít – szokta mondani.

Azon a bizonyos Kossuth téri rendezvényen a milliós tömeg elõtt Varga László, a parlament korelnöke a mikrofonhoz lépett. Az emberek kórusban kiabálták: Laci bácsi, Laci bácsi. Az Öreg megszólalt: – Ma nagyon gazdag lettem. – Mindenki elcsendesedve várta a folytatást: – Mert aki azt mondja, hogy bácsi, hoz egy üveg vörösbort. Az emberek felnevettek, de ez a nevetés nem csak a poénnak szólt. Milliónyi együtt lélegzõ ember meleg szeretete áradt a nagy Öreg felé. Ezt éppúgy lehetett érezni a levegõben, mint az összetartozás érzését. Az a nap felejthetetlen és talán megismételhetetlen élmény volt.
Laci bátyánk nagy egyéniség volt, bölcsességével és könnyed szellemességével együtt. Büszke vagyok rá, hogy életében atyai barátomnak tudhattam, távozásakor pedig megemlékezhettem róla a parlamentben, kétszer is. A második, ha nem is komoly, de hozzá illõ volt. Egy államtitkár hivatkozott rá. Természetesen Laci bácsizott. Miután befejezte beszédét, jelentkeztem, és a következõket mondtam: – Aki Laci bátyánkat életében lebácsizta, egy üveg vörösborral kellett jóvátennie. Õ már nem veheti át az ön elégtételét. De itt vannak a parlamentben szellemi örökösei. Mi szívesen átvállaljuk tõle ezt a szerepet.
Az államtitkárban volt annyi humorérzék, hogy néhány perc múlva egy üveg vörösbort tett az asztalomra, nem is rosszat.

Megrágott mondanivaló

Az ülést vezetõ elnök kezében vannak eszközök, amellyel a parlamenti munkát mederben tudja tartani. Úgy gondolom, minden csengõkocogtatásnál vagy mikrofonkikapcsolásnál többet ér, ha nyugodt és derûs légkört tud teremteni. Magam mindig erre törekszem, ha megvalósul, igazi sikerélményt jelent. Egy esetet hadd meséljek el.

Egyik kormánypárti képviselõ, aki egyébként ritkán jön ki a sodrából, valamiért nagyon begurult. Dühében az ellenzék magatartását – már elnézést – “szarrágásnak” minõsítette. Miután leült, ezt mondtam neki: ön képviselõtársait egy végtermék rágásával vádolta. Úgy gondolom egy képviselõnek az a dolga, hogy a mondanivalóját rágja meg, mielõtt megszólalna. A többiek nevettek, õ felállt és bocsánatot kért.

Köszöntõ a villányi borászbálon 2007-ben

Share Button

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Két okom van rá, hogy ma este az élet örömeirõl szóljak. Egyrészt bálban vagyunk, másrészt Villányban. Ki mást idézhetnék bevezetésként, mint Hamvas Bélát, aki így szól a villányi borról és a bálról: “A villányi az elegáns bor, a gavalléroké és a dámáké. A magam részérõl bálra csak villányit adnék… Minden elõnye akkor bontakozik ki, ha az ember frissen fürdött, borotválkozott, tetõtõl talpig átöltözött… Éppen csak annyi izgalmat kelt, amennyi a táncosok társalgásához kell. Mértéktartó, finom, jólnevelt.”
<--more-->
Nagy bátorság lenne Hamvas Bélának ellentmondani, nem is teszem, legfeljebb kiegészítem. Számomra a villányi nemcsak a bálok bora. Az ünnepi ebédeké éppúgy, mint a baráti beszélgetéseké, de leginkább a magányos elmélkedésé. A villányiban gondolatok vannak.

Ma este azonban Hamvas Béla gondolatánál maradunk. A villányi a bálok bora, a bál pedig az elegancia a szépség, az öröm alkalma. De vajon 2007 februárjában itt Magyarországon van-e okunk örülni. A kérdés jogos, mégis azt mondom, hát hogyne lenne. Magyar emberek vagyunk, emberek és magyarok. Az embernél nincs csodálatosabb teremtmény a földön. Nemcsak azért, mert szabadnak született, amit a rabság sem vehet el tõle. Nemcsak azért mert nem tud akkorát bukni, hogy fel ne álljon, hanem azért is, mert a legnehezebb helyzetben is él benne a remény. A szabadsága mellett ez a legnagyobb ajándéka. Mindenre rá tudja mondani: túl fogjuk élni. Képes hinni abban, hogy a rossz világ után jön egy jobb világ, a tisztesség, a munka, az értékek világa.

Magyar emberek vagyunk. Ebben a hazában élünk. Van, aki tudja, mikor jöttek ide az õsei, van, aki nem. Nem is fontos, itt vagyunk, együtt vagyunk, ez a mi hazánk. Benne Villány a nagyszerû boraival.

Amikor az örömrõl beszélünk, tudjuk, hogy az nem feltétlenül harsányság, hanem a kiegyensúlyozott ember belsõ derûje. Az önmagával békében levõ ember jó szándékkal fordul a másik felé, az élet minden ajándékát tiszta szívvel fogadja, és másokkal közösen tud örülni annak, hogy az Úristen jó kedvében teremtette ezt a világot.

Isten éltesse a villányiakat, hogy még sokáig tudjanak örömet szerezni mindnyájunknak!

Jó szórakozást!

Október 23-a Lengyelországban

Share Button

206-ban egy közép-európai országban ünnepeljük egy másik közép-európai ország 50 évvel ezelõtti eseményeit. A két ország több mint ezer éves történelme során sok szállal kötõdött egymáshoz, ma is összeköt bennünket népeink barátsága.<--more-->
Már a XI. század nagy magyar királyának, Szent Lászlónak ereiben is folyt lengyel vér. A Lengyelországban is nagy tiszteletnek örvendõ Kinga és Hedvig magyar királylányok voltak, Nagy Lajos, III. Jagelló Ulászló és Báthory István pedig közös uralkodók. Rákóczi fejedelem lengyel földön talált menedéket, ahogy a második világháború éveiben sok lengyel Magyarországon. Az 1848–49-es szabadságharcban a Lengyel Légióban négyezer lengyel katona harcolt.

1956. október 23-án a magyar forradalom a “lengyel október” melletti szolidaritási tüntetésként kezdõdött. Sorsunk és ellenfeleink közösek voltak. Hadd idézzem Orbán Viktor volt magyar miniszterelnököt: “Vannak nemzetek, amelyek arra ítéltettek, hogy fiaiknak mindig újra kelljen álmodniuk apáik álmait. Közép-Európában ez a sorsunk. Nekünk mindig újra és újra meg kell harcolnunk azért a szabadságért, amelyért apáink, nagyapáink, dédapáink már megharcoltak. Nemzedékrõl nemzedékre öröklõdik itt nálunk a kiolthatatlan vágy, hogy magunk határozhassunk saját sorsunk felõl, és nemzedékrõl nemzedékre újra álmodjuk a biztonságot nyújtó szabad és boldog világot.

1990-ben ennek az álomnak valóra váltásáért fogtunk össze. Szükségünk volt a változásra, mindannyian újat akartunk, független polgári Magyarországot. Ezt a világot álmodták meg ’56 októberében apáink és anyáink, akik maguk is dédapáiktól, 1848 hõseitõl örökölték ezt. Igen, így forrnak össze bennünk a nemzedékek újra és újra, évszázadról évszázadra.”
1956 tiszta forradalma hármas üzenetet küld nekünk. Elsõként a nemzeti gondolatot. Ez minden korban az idegen elnyomás elleni lázadásra, a függetlenség és nemzeti önrendelkezés megvalósítására késztette apáinkat. Akik közösségekben gondolkodnak, azok tudják, hogy a nemzeti közösséghez tartozás tudata igazi érték. ’56 népe ezt az értéket képviselte szemben azokkal, akik az internacionalizmust erõltették rájuk.

Másik üzenet a szabadság gondolata. Magyarország népe a nyomasztó, mindent átható zsarnokság után teli tüdõvel szívta be a szabadság levegõjét. Õk nem tévesztették össze a szabadság friss fuvallatát a szabadosság fülledt levegõjével. Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról jól érzékelteti azt a világot, amelyben mindkét népnek élnie kellett:

“Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsõben,
nemcsak a börtönökben, (…)

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban,
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban…”

Végül a harmadik üzenete ’56-nak a morális tisztaság és szolidaritás üzenete. A forradalmárok igazságot akartak tenni és nem bosszút állni. Egy eszméért küzdöttek és nem érdekekért, közösségért és nem önmagukért. A világ, ami ellen harcoltak, nemcsak zsarnoksággal és félelemmel teli volt, de velejéig romlott és hazug. Igaz, tiszta forradalom volt ’56-ban. Ma demokráciában élünk, ahol nincs zsarnokság. Hazugság persze van, de a mai hazugok nem zsarnokoskodnak, õk manipulálnak. Ezzel ma is szembe kell állítani az igazságot, ha nem is a forradalom eszközeivel.

2006-ban két közép-európai országban 1956 tiszta forradalmára emlékezünk, azokra az üzenetekre, amelyeket az életüket sem kímélõ hõsök küldenek felénk, a hazaszeretet, a szabadság, a hit és az emberség üzenetére. Tisztelettel mondok köszönetet minden lengyelnek, aki társunk volt 1956 küzdelmeiben, az azt követõ megtorlás éveiben, és partnerünk azóta is, közös értékeink képviseletében.

Éljen az évezredes lengyel magyar-barátság!

A cigánykérdés

Share Button

(Megjelent az Újember c. katolikus hetilapban)

Politikai uborkaszezon van, nincs sem parlamenti vita, sem említésre méltó esemény. A hírcsinálók konok elszántsággal, de mérsékelt eredménnyel próbálnak érdeklõdést kelteni. Ilyenkor van esélye azoknak a témáknak, amelyeknek nem napi, hanem folyamatos aktualitása van, vagyis a nemzet sorsát érintõ kérdéseknek. Ilyen a cigányság ügye. Mert félreértés ne essék, ez nem hatszázezer ember gondja, hanem mindnyájunké. Egyrészt mert keresztény felelõsségünk rájuk is kiterjed, másrészt mert növekvõ részarányuk miatt az õ helyzetük és állapotuk a társadalom egészének helyzetét és állapotát befolyásolja.
<--more-->
A romaügy megfelelõ kezelésének sok akadálya van. Elsõsorban a kérdéssel foglalkozók hozzáállása. Ez két végletes magatartásban ölt testet, az elfogultban és az elõítéletesben. Nagy kárt okoznak a cigányoknak az elfogult, konfliktusfokozó érdekvédõk, és az ártatlanokat is lerasszistázó liberális dogmatikusok. Az általuk meghirdetett tabuk miatt akad el az ügy a problémafelvetésnél, mielõtt a megoldás küszöbéig eljutna. A másik végletes szemlélet képviselõi az elõítéletesek. Õk sem képesek a jó megoldást megtalálni, hiszen számukra egyetlen lehetõség a probléma kiiktatása. Csak az elfogadó-javító szándékú szemlélet a hiteles és hatékony.

A helyzetet néhány mért és becsült adattal lehet érzékeltetni. A cigányság demográfiai jellemzõi eltérnek a többségi társadalométól. Míg a magyar nõk átlagának termékenységi mutatója nem éri el az 1,3-at sem, a roma nõké három. Ma kb. hatszázezerre becsülik a magyarországi cigányok számát, 2021-re ez a szám nyolcszázezerre emelkedik. Köztudott, hogy Európa-szerte kitolódott az elsõ gyermek vállalásának ideje, nálunk közelíti a harminc évet. A roma nõkre ez nem érvényes, 60 százalékuk 20 éves kora elõtt kezdi a szülést.

A romák képzettségérõl és munkaerõpiaci helyzetérõl nincsenek pontos adataink. Annyit elmondhatunk, hogy képzettségi szintjük igen alacsony, körükben magas a munkanélküliség, egyes vidékeken csaknem 100 százalékos, sõt többgenerációs. Szociális ellátásból és családtámogatásból élnek, kiegészítve alkalmi, illetve közmunka-jövedelemmel. Egészségi állapotuk gyengébb az átlagnál, születéskor várható élettartamuk alacsonyabb. Lakáskörülményeik rosszak.
Idekívánkozik egy kérdés. Mit és kinek kell tennie ahhoz, hogy a megszületõ gyermekek boldog felnõttek, családjuk és a társadalom számára hasznos emberek legyenek? Hogy életüket ne a szegénység, a konfliktusok, a céltalan ténfergés, a feleslegesség érzése, és a törvényes renddel való ütközés kísérje.

Társadalmi helyzetük javításának egyetlen útja a képzettség illetve a munkavállalás lehetõsége és szándéka. Ennek feltételeit az államnak kell megteremtenie, de az érintettek részvétele nélkül – még inkább szándéka ellenére – nem megy. Ezért meg kell értetni a szülõkkel, hogy gyermekeiket saját érdekükben óvodába, iskolába kell járatni, és szakképesítést kell szerezniük. Erre kényszeríteni õket persze nem lehet, de szelíd, például a szociális ellátáshoz kötött eszközökkel késztetni igen.

Tapasztalatom szerint a cigánygyerekek nevelésének két hatékony pedagógiai intézménye van, az óvoda és a kollégium. Egyik a fiatal kor, másik a bentlakás miatt. Természetesen elkötelezett, áldozatos pedagógusokkal. Középiskolás kortól viszont jó eszköznek bizonyult az ösztöndíj.

Meg kell találnunk az integrált oktatás megfelelõ módját. A liberálisok fenyegetõzéstõl kísért erõltetése biztosan nem az. Vannak viszont jó példák, amikre érdemes odafigyelni. Láttam kollégiumot, amely rendezett életvitelt biztosított diákjainak, akik a város középiskoláiban beilleszkedési nehézségek nélkül tanultak. Láttam hatékonyan mûködõ cigány iskolát. Láttam felzárkóztató osztályokat, amelyeket nem a szegregáció szándékával hoztak létre.
A hivatástudattal bíró pedagógus mellett szükség van megfelelõen finanszírozott intézményre. Ehhez pedig a balliberális kormányzat szemléletétõl kell elszakadnunk, amely mindent csupán gazdaságossági szempontoknak vet alá. Pedig ahogy a kistelepülések iskolái esetében, itt is a társadalomépítés szempontja magasabb rendû cél.

A cigányfoglalkoztatással kapcsolatos gondolataimat had kezdjem egy személyes élménnyel.
 
Miniszterként meglátogattam egy közmunkaprogramunk résztvevõit. Öröm volt nézni annak a cigány embernek a büszkeségét, aki évek óta nem vitt haza egy fillér keresetet sem, most viszont tisztességes munkabérrel állhatott a családja elé. A Kádár-korszak munkaviszonykényszere nem éppen demokratikus eszköz volt, de valamiféle megoldás. A rendszerváltás óta nem sikerült ezt a problémát megoldanunk. Felnõtt emberek esetében, akik nem szokták meg a rendszeres munkát, a szabad munkaerõpiac nem sok esélyt kínál. Különbözõ foglalkoztatáspolitikai eszközökkel, elsõsorban közmunkával kell lehetõséget teremteni. Ezzel párhuzamosan változtatni kell a segélyezési rendszer feltételein. Ma ez nem ösztönöz munkára. A fiataloknak viszont vonzó életpályát kell felkínálni. Megfontolandó megoldás lehet például egy speciális képzés keretében ápolói-gondozói képesítést nyújtani.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tabuként kezeljünk kényes kérdéseket. Ilyen a magas bûnözési arány. A roma társadalom egészének megítélését rontják a lincselõk és pedagógusverõk. Õket a szigorú hatóság mellett csak saját közösségük képes megfékezni. Az etnikai konfliktusok – mint minden társadalmi probléma – kezelésének van egy másik feltétele is. Az össztársadalom egészsége. Ez a normák tekintélyét, stabilitását is jelenti, de a hiteles társadalomképpel bíró politikai vezetést is. Ma sajnos mindkettõnek híjával vagyunk.

Keresztény társadalmi felelõsségünk arra kötelez minket, hogy hozzásegítsük a magyarországi cigányságot ahhoz, hogy rendezett életformát éljen, és emberhez méltó körülményeket teremtsen magának.

Sajtószabadság vagy médiaterror

Share Button

(Megjelent az Újember c. katolikus hetilapban)

A parlament idejének és energiájának javát aktuálpolitikai kérdéseknek szenteli. Most éppen a gazdaság állapota , a megbillent pénzügyi egyensúly és a miniszterelnök szavahihetõsége a téma. A Tisztelt Ház figyelmének csak töredéke jut a társadalom alapvetõ problémáira és a nemzeti sorskérdésekre. Ezek aktualitása nem pillanatnyi, hanem folyamatos.  Igaz, a hiteles és hatékony megoldás megfelelõ eszmei hátteret és a részérdekeken való felülemelkedést igényel. Harrach Péter, a parlament alelnöke napirend elõtti felszólalásában “Sajtószabadság vagy médiaterror” címen beszélt a médiából áradó, gyermekeink egészséges fejlõdését veszélyeztetõ hatásokról. Arra kértük a képviselõt, foglalja össze olvasóinknak elhangzott gondolatait.
<--more-->
A gyermek utánoz, így tanul. Nem mindegy, hogy milyen mintát élünk eléje. A magyar gyerekek naponta négy órát néznek televíziót, nyilvánvaló, hogy ez mély nyomot hagy bennük. A szereplõk személyisége, világképe, értékrendje nem marad hatástalan.

Egy gyermek több ezer gyilkosságot lát felnõtté válásáig. Ennél is nagyobb kárt okoz az alakuló személyiségnek, hogy az erõszakot a konfliktuskezelés szinte egyetlen módjaként láttatják vele. Nem kevésbé káros élmény a gyermek számára a személyességtõl megfosztott durva szexualitás. Ennek következménye, hogy nem fogja tudni helyén értékelni az egyik legszebb emberi érzést, a szerelmet. A gyermekek, sõt a társadalom egésze számára talán leginkább romboló azoknak a szereplõknek a kitárulkozása, akik normák nélkül élik az életüket. Az õ világuk jelenti a legrosszabb mintát.

A probléma tehát adott. Mi a megoldás? Sokan azt mondják, ilyen világban élünk, tudomásul kell vennünk. Valóban ilyen világban élünk, de nem kell tudomásul vennünk. Akkor sem, ha tökéletes megoldást sehol a világon nem találtak még. Egy biztos, a felnõttek felelõsségét kell erõsíteni, a történet négy felnõtt szereplõjének felelõsségét.

Elsõ helyen van a szülõ. A leghatékonyabb – bár nem elégséges – védelmet nyújtó amerikai megoldás is a szülõre épít. Neki van lehetõsége egy vásárolható eszköz segítségével készülékérõl törölni a gyermekére káros hatású kódolt mûsorokat. (Az Európában használt rendszer erre nem alkalmas.) A magyar médiatörvény alapján használt korosztályi jelölés is a szülõnek szól. Mindez helyes is, hiszen a gyermek neveléséért elsõsorban a szülõ felel. A problémát megoldani azonban a szülõ egyedül nem tudja. Nem csak azért, mert éberségénél az esetek többségében nagyobb a kíváncsi gyermek találékonysága, hanem azért is, mert a szülõk olyanok, mint a magyar társadalom általában.

Második felelõs a médiahatóság. Róla is azt kell mondanunk, olyan, mint a magyar hatóságok általában, erélytelen.
A fõ felelõsség a mûsorkészítõk vállán van. Be kell látniuk, hogy a gyermek érdeke szent. A nézettség szempontja csak ezután következhet. Aki ezt nem látja be, azzal be kell láttatni, akár a törvény szigorával.

Végül ki kell mondanunk, a törvényhozók sem mentesek a felelõsségtõl. A médiatörvény problémája nem csupán az, hogy nem tartják be, önmagában is gyenge. Mielõbb módosítani kell.

Természetesen a jogalkotási és hatósági feladatok teljesítése mellett nem mondhatunk le azok munkájáról, akik képesek a társadalmi tudatot, a közgondolkodást alakítani. Ilyenek például az egyházi közösségek tagjai. Közös munkánk eredménye lehet, hogy a televízió és az internet nem fenyegetettséget jelent gyermekeink számára, hanem behozza a gyerekszobába a természet és az emberi lélek szépségeit, az emberi alkotások gazdagságát.


112. lap a 113 oldalból « Első...102030...104105106107108109110111112113