HARRACH PÉTER (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! (Az elnök csenget.) Aki figyeli a parlament ülését, nehezen tud eligazodni azon, amit itt hall. Hiszen egy erõs kormánykritikát hallottunk az elõbb annak a pártnak a képviselõjétõl, amelyik együtt szavazással kimenti a kormányt a nehéz helyzetbõl. Aztán egy másik együtt szavazótól azt hallottuk, hogy hogyan is kell ellenzékinek lenni. De menjünk a Parlament falain kívül, és nézzük, mi a helyzet az országban!

<--more-->
Szintén ma hangzott el az, hogy: „drámai helyzetben az ország,” és erre érkezett egy miniszteri válasz: „változásra van szükség.” Egy évvel ezelõtt megvolt a lehetõség a változásra, mégis kihátráltak az illetékesek ez alól.
A szociális népszavazás azt üzente akkor, amit ma is, hogy nem csupán három kérdésrõl volt szó, a napidíjról, vizitdíjról és tandíjról, arról is persze, de sokkal többrõl, amit egy szókimondó szabad demokrata annak idején tömören megfogalmazott. (utalás Horn Gábor trágár megjegyzésére, amely szerint a választók azt üzenik Gyurcsány Ferencnek, hogy menjen a ……..-ba.)  Ha megengedik, nem idézem – érthetõ okokból – ezt a megfogalmazást, legfeljebb felidézem az akkor elhangzottakat. De ez a szabad demokrata képviselõ nyilván nem szólt arról, amirõl szintén szól az üzenet: a liberális egészségügy-politika és a liberális oktatáspolitika csõdjérõl. Az elõzõ gondolatát átformálva azt mondhatnánk, hogy az ügyefogyott kormányzás és az átgondolatlan ötletelés az, amirõl véleményt mondtak az emberek. Egy évvel ezelõtt a magyar választók a páratlan részvétellel és az egyöntetû döntéssel gyõzelmet arattak. Azonban a gyõzelemhez partner is kell – egy demokratikus országban egy tisztességes kormány le is vonja a következtetéseket.
Vessünk egy pillantást arra a reformra, amit ma szintén nosztalgiával emlegetnek néhányan: az egészségügyi reformra. Az étlapot csak címszavakban sorolnám fel: teljesítményvolumen-korlát – most fogják megszüntetni; a súlyponti kórházak kijelölése – térkép mellett körzõvel; alapintézmények bezárása – gondoljanak a Lipótra; a gyógyszerforgalmazás liberalizálása és leginkább a magánbiztosítók rendszerének gondolata. Itt érdemes egy mondat erejéig az állami felelõsségrõl szólni: azok kívánják ma az állami beavatkozást, akik ezt leginkább kétségbe vonták. És az étlap végén a desszertet engedjék meg, ezt az édes ötletet: a kórházi széfek gondolatát – ma is csak mosolygunk ezen.
S végül érdemes arra a kérdésre is válaszolni, hogy mi történt egy év alatt. Folytatódott az, ami addig volt: az ügyefogyott kormányzás, az átgondolatlan ötletelés, a színészkedés, a látszatpolitizálás és ennek következménye, hogy tovább csúsztunk a lejtõn, tragikus méretekig nõtt az államadósság, a saját válságot is mélyítettük, és nem tudjuk kezelni a nemzetközi válságot, terhet raktunk az átlagember vállára, növekedett a munkanélküliség, és általános reményvesztettség van a magyar emberek között. (a miniszterelnökhöz fordulva folytatódik a beszéd)
És erre nem azt a választ halljuk, hogy bocsánat, nem nekem találták ki ezt a feladatot, hanem folytatódik az öntelt pózolás, a mások minõsítése. Felvetõdik a kérdés: kinek a felelõssége ez? (a szocialistákhoz) Kedves Képviselõtársaim! A megoldás az önök kezében van. Mikor lépik ezt meg? Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)