(Elhangzott a Szent István Társulat Haza a magasban c. elõadássorozata keretében 2002-ben)

Fõtisztelendõ Bíboros Úr, Elnök Úr, Alelnök Úr, Hölgyeim és Uraim!

Amikor azt a feladatot kaptam, hogy beszéljek a magyar családok jövõjérõl, úgy tûnt, ennek a jövõnek az alakításában azoknak lesz szerepe, akiknek a közösségek – köztük a legkisebb, a család is – fontosak. Akik a társadalmat nem olyannak fogadják el amilyen, hanem alakítani szeretnék, méghozzá objektív normák szerint, mert hisznek ezek létezésében. Akkor úgy tûnt, folytatni tudjuk a megkezdett munkát. Ma abban reménykedhetünk, hogy már négy év tettei is nyomot hagynak a társadalomban, de még inkább abban, hogy a dolgok nem csupán a politika szintjén dõlnek el.<--more-->

Nemrégen megkérdezett egy liberális újságíró, miért erõltetjük rá a magyar társadalomra a saját családképünket? Kérdése mögött felsejlett a másság – mindenféle másság – tisztelete. E szerint család létezik egyszülõs és kétszülõs, nyitott házasságra épülõ és hagyományos, egygyermekes és többgyermekes, állandó és változó összetételû, sõt az idõ múltával az embernek lehet több családja is, idõbeosztás kérdése a dolog. Azért megkérdeztem, milyen az a családmodell, amit mi ráerõltetünk a társadalomra? Azt mondta, adva van egy apa és egy anya, akik dolgoznak, és van két-három gyermekük. Azt válaszoltam, ezt tudom vállalni, de ha megengedi, kiegészíteném néhány gondolattal. Minden emberi sors tiszteletet vagy együttérzést érdemel, senkit nem ítélhetünk el. De kell, hogy legyen eszményünk, amit bátran ajánlhatunk minden fiatalnak. Ez pedig a házasságra épülõ család, amit két ember – egy férfi és egy nõ – kizárólagos és tartós kapcsolata alapoz meg. Õk a “papírt” nem formaságnak, hanem a véglegesség szándékával létrehozott kapcsolatuk ünnepélyes dokumentumának tekintik – ha hívõk, ennél többnek is. Ez hiányzik az élettársi kapcsolatból, a véglegesség szándéka, a másik feltétel nélküli elfogadásának és magam fenntartás nélküli átadásának kinyilvánítása. A két ember bátor vállalkozását erõsítik a gyermekek azzal, hogy felnõtté és edzetté teszik szüleiket, hiszen az apát és anyát a gyermekek iránt érzett felelõsség érleli felnõtt emberré. Áldozat, öröm és szeretet egységes élménnyé kapcsolódik bennük. A szülõk és gyermekek együtt alkotják azt a családot, ami biztonságot és védelmet ad mindnyájuknak és biztosítja, hogy a gyermekek egészséges felnõtté nevelõdjenek.

A család az ember számára a legtermészetesebb közösség. A magányossá vált ember – különösen a gyermek – számára a családpótló közösség csak kényszermegoldás. Itt és most azonban kevésbé az: egyén, inkább a társadalom szempontjából kell a családról szólnom. A család a társadalom legkisebb természetes egysége, azzal kölcsönhatásban áll. Ha a család alapvetõ funkciói állandóak is, egy kor sajátságai befolyásolják életét. Gondoljunk a gazdasági, foglalkoztatási viszonyokra. Más a család élete, ha gazdasági egységként is mûködik, más, ha az apa bérmunkás, az anya otthon van, és ismét más, ha mindkét szülõ sok energiát szán karrierje építésére. A változó szokások, divatos életformák is hatnak a kis életközösségre. A házasuló korától a vállalt gyermekek számán át az otthonteremtés módjáig a környezet befolyása egyértelmû. Vagy gondoljunk a televízió hatására. Nemcsak a családtagok szabadidejét tölti ki az aktív családi életet passzív képernyõnézésre cserélve, de szemléletüket is alakítja. A médiavilágban tenyészõ ultraliberális tudatformálók alkotják a “szakmát”, amelynek szempontjai megfellebbezhetetlenek. Tevékenységük eredménye pedig egy manipulált, önálló gondolkodásra alig alkalmas, kommersz árut fogyasztó tömeg. Ennek a hatásnak csak a megfelelõ nevelésben részesült, jó szellemû közösségekben élõ ember képes ellenállni. Ez lehet egyházi közösség, civil szervezet, egy település közössége, de mindenekelõtt a család, a hagyományait és a tágabb rokoni kapcsolatait ápoló, az idõsebbeket tisztelõ és a gyermekeket gondosan nevelõ közösség, amelynek vannak eszményei és normái.

A társadalom és család kölcsönhatásában jelentõs az egészséges családok társadalomformáló szerepe. Elég ha arra gondolunk, hogy a közügyeket intézõ felnõtt ember családban nevelõdött olyanná, amilyen.
Társadalmunk problémáinak többsége abból adódik, hogy a magyar családok helyzete és állapota rossz. Ezért mondtuk azt már 1998 elõtt is – az elmúlt négy év tettei meg is adták szavaink hitelét -, hogy családra épülõ társadalmat kell formálnunk, ehhez pedig meg kell erõsítenünk a családokat.

Megalkottuk azt a családpolitikát, amely a magyar társadalom és magyar családok jövõjének egyetlen lehetséges útját jelöli meg. A kérdésre ugyanis, hogy milyen lesz a magyar családok jövõje, egy válasz van: vagy biztosítjuk létét, vagy nem lesz jövõje. A lét pedig nem vegetálást, hanem életet jelent, amit nem csupán anyagi támogatással, hanem az emberhez méltó élet lehetõségeinek megteremtésével is szolgálunk. Sõt a szükséges anyagi támogatás olyan legyen, amely kiemel a reménytelennek látszó helyzetbõl; megmozgatva az önerõt, nem pedig véglegesíti ezt az állapotot. Ezt a másik oldal nemhogy nem támogatja, de sajnos fel sem fogja. Ezért aggódom a következõ idõszak családokat érintõ intézkedései miatt. Elõadásom kérdésére – a magyar családok jövõje – a válasz tehát a polgári kormány családpolitikája, mint a lehetséges jövõ biztosítéka. Mielõtt ezt nagy vonalakban ismertetném, néhány mondatban vázolnom kell a mai magyar társadalmi és politikai helyzetet.

Magyarországon – ahogy Európában általában – két ember- és társadalomkép fogalmazódott meg. Képviselõik szemben állnak egymással az élet minden területén, de különösen a média és a politika világában. Az egyik oldalra jellemzõ a hagyományok, közösségek, értékek, az egyéni és társadalmi életet irányító normák tisztelete, a másikra az emberi szabadság és annak döntéseikben való megjelenése, vagyis a mindenféle másság tisztelete. Az elsõ szerint az ember a közösségben – családban, egyházban, nemzetben – formálódik, ez jelenti életének keretét, amelyet az ott elfogadott normák szerint rendez be. A másik szerint az egyén elszakadhat ezektõl a közösségektõl és normáktól, ha szabadsága az önmegvalósítás más útjait kínálja. Eszerint a társadalom különbözõ jelenségei – értéktartalmuktól függetlenül – az egyén szabadságának eredményei. Ezeket nem befolyásolni, hanem elfogadni kell. Az elsõben a konzervatív gondolkodás, a keresztény szemlélet, a nemzeti gondolat dominál, a másikban a liberális és baloldali gondolkodás.
A két eszmeiség egyértelmûen elkülönült, de az azokat képviselõ politikai szervezetek a rendszerváltás utáni évek sajátos fejlõdésének nyomait viselik magukon. A magyar parlamentbõl hiányzik a szociáldemokrata hagyomány és gondolkodás, de mûködnek az egypártrendszeri reflexek. A tiszta liberalizmus képviselõi mellett az új parlament szélsõséges pártjában jelen vannak az anarchista eszmeiség képviselõi is. A hiányzó jobbközép egységpárt csak akkor jön létre, ha az-összefogás erõi legyõzik a széthúzás erõit. A rendszerváltozás utáni évek szomorú tapasztalata, hogy a jobboldali pártok kivétel nélkül szétverték magukat és gyakorlatilag eltûntek (MDF, KDNP, kisgazdák). A töredékek újjászervezõdése csak egy dinamikus politikai erõ vezetésével létrehozandó erõs uniópártban látszik lehetségesnek. A politikából ugyanis, két szempont együttes jelenléte nélkülözhetetlen: a hitelességé és a hatékonyságé. A két eszmei pólus korántsem rendelkezik azonos médialehetõséggel. Ma Magyarországon a balliberális szellemiség – talán nem, túlzás – legalább 8o százalékos jelenléttel bír a médiában. Úgy tûnik föl, ez az arány nem javulni, hanem romlani fog. Az értékcentrikus politika képviselõinek nincs más lehetõsége, mint a nyilvánosság alternatív formáinak felkutatása. Ez sokkal nagyobb energiát igényel, és sokkal több multiplikátor bevonását kívánja. Így már kevesebb embert lehet elérni, de sokkal személyesebb és mélyebb hatással lehet dolgozni. Természetesen egy percre sem szabad feladnunk az egészséges médiaarányok reményét, legfeljebb azt a tévhitet, hogy ezt helyettünk bárki meg fogja tenni. Eddig a családokról vallott nézetünkrõl, társadalmi és politikai környezetrõl beszéltem, végül, ahogy ígértem, a magyar családok jövõjét biztosító családpolitikáról fogok szólni.

Úgy gondoltuk, családpolitikánk két pilléren kell, hogy nyugodjon. A családok anyagi támogatása a gyermeknevelés biztonságát és a családi élet kiszámíthatóságát eredményezi. Ennek módja társadalompolitikai céljainkat is szolgálja. A másik, talán ennél is fontosabb eleme a társadalmi tudat formálása, a közgondolkodás alakítása. Célja, hogy az emberek – különösen a fiatalok – fejében megerõsítsük a házasság és család intézményének tekintélyét, helyreállítsuk eredeti szerepét. Az anyagi támogatás legfontosabb eleme a gyermekek utáni adókedvezmény. A megtermelt jövedelmet otthagytuk azoknál, akik gyermekeket nevelnek, minél több gyermeket, annál többet. Terveink szerint az adókedvezmény radikálisan növekedett volna a jelenlegi ciklusban. Ellenfeleink szerint mi ezzel a gazdagokat támogattuk. Nem, mi a dolgozókat, elsõsorban a többgyermekes dolgozókat támogattuk, az igyekvõket, azt a réteget, amelynek leginkább kell növelnünk a gyermekvállalási kedvét. A családtámogatás másik eleme a legszegényebbeknek szól, ez a családi pótlék változó része, az úgynevezett kiegészítõ családi pótlék. Ezt duplájára szándékoztuk emelni a ciklus folyamán. Azonban nemcsak a direkt családtámogatásoknak van szerepe a szegény családok életében. A minimálbér radikális emelése a dolgozó, de kis jövedelmû családoknak jelentett lényeges változást. Indirekt támogatás a tankönyv és az iskolai étkeztetés támogatása, illetve a szociális juttatások.

Elmondhatjuk, hogy jól mûködõ családtámogatási rendszert tudtunk kiépíteni, amelyet természetesen minden parlamenti ciklusban tovább kell erõsíteni. A családok helyzete javult, állapotuk azonban alig. Ehhez hosszú idõre van szükség, és az emberi tudatban, a közgondolkodásban, az áthagyományozott modellben és az életformában történõ változásra. Tudatában vagyunk annak, hogy kormányzati eszközökkel ez, a feladat nem oldható meg. Mi annyit tehetünk, hogy helyzetbe hozzuk azokat a közösségeket, amelyek erre a feladatra alkalmasak: egyházi és civil közösségeket, a jól bevált hagyományos megoldásokat és az új kezdeményezéseket. Ezért alakítottunk ki egy olyan pályázati rendszert, amely már második éve jelentõs összeggel tudja támogatni a közösségeket. A regionális felelõsök több,  mint 1500 közösséggel tartják a kapcsolatot, olyanokkal, amelyek már a pályázati kiírás elõtt is dolgoztak, bizonyítottak. Az egyházi közösségektõl azt kértük, hogy lépjenek túl a saját közösségük keretein, és kínálják fel szolgálataikat azoknak is, akikkel senki nem foglalkozik (pl. szervezzenek házasságra felkészítõ tanfolyamokat stb.). Ehhez persze az is kell, hogy az egyházi zsargont feladva, mindenkinek érthetõ nyelven beszéljenek. Ebben a ciklusban szerettük volna ezt a munkát folytatni, kiterjeszteni és komolyabb lépéseket tenni az oktatási intézményekben és a médiában. Ez nagy feladat, de talán négy év múlva már alaposabban felkészülve tudjuk folytatni.
Talán sikerült azt is érzékeltetnem, hogy a családpolitika sem szakítható el attól az ember- és társadalomképtõl, amely többek között politikai hovatartozásunkat is meghatározza. A magyar családok jövõje miatt nem aggódom, két biztató jelet látok. Az egyik állandó igazság: a család semmivel sem helyettesíthetõ. Erre egyre többen rádöbbennek. A másik egy új jelenség: erõsödött az az oldal, amely az értékek mentén gondolkodik és cselekszik. Ennek nemcsak politikai képviselete erõs, hanem társadalmi bázisa is. Hatását egyetlen kormány sem tudja már semlegesíteni családpolitikájában. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket!