Környezetünket lehet és kell is alakítanunk, a világfolyamatokhoz azonban csak alkalmazkodni tudunk. A nagyvilág hírei a kultúrák küzdelmérõl szólnak. Samuel P. Huntington így összegzi a jelenséget: A modernizáció már nem azonos a nyugatiasodással. A nyugat befolyása hanyatlik, az ázsiai civilizációk erõsödnek, az iszlám országaiban demográfiai robbanást látunk. A társadalmak nem vihetõk át egyik civilizációból a másikba, konfliktus esetén a “rokonok” fognak össze. A nyugat életben maradásának feltétele az identitás megerõsödése és az összefogás. <--more-->
Talán joggal tartják a nyugati kultúra centrumának Amerikát, de azt senki nem vitatja, hogy a bölcsõje Európában ringott. Az öreg bölcsõ azonban megrepedt. Európa kulturális válságban szenved. Úgy vált multikulturálissá, hogy saját identitása meggyengült. Évszázadokon át az azonos kultúra egységében megvalósuló nemzeti sokszínûség erõt és gazdagságot jelentett számára, sõt a jelenlévõ más kultúrákat is képes volt integrálni képviselõinek asszimilációja nélkül is, mert erõs volt, és tudta magáról, hogy ki is õ valójában. Ma úgy kell kezelnie egy nagy létszámú, sõt egyre növekvõ bevándorló réteget, hogy saját identitásában elbizonytalanodott.
Egyszerre vagyunk tanúi pozitív és negatív jelenségeknek. Évszázadok álma valósul meg az uniós egységgel, az emberi jogok védelme egyre erõteljesebb, a szabadság általános érvényesülését látjuk. Ugyanakkor sokak szerint Európának nem kell vállalni múltjában gyökerezõ önmagát. Új identitást és a közösség életét szabályozó új elveket fogalmaznak meg. Ezek legtöbbször hiteles igazságok hordozóiként is értelmezhetõk, de az új gyakorlat más tartalmakat ad nekik. Jó példa erre a diszkrimináció tilalma. Értelmezhetjük úgy, mint hiteles, bevált alapelvekbõl – minden ember azonos méltósága, egyetemes emberszeretet – következõ, a társadalom életét szabályozó tilalmat, amely megakadályozza, hogy valakit származása, vallása, neme miatt hátrány érjen. Amikor azonban az hangzik el, hogy a diszkrimináció tilalma ellen vétenek azok az egyházak, amelyek csak férfiakat szentelnek pappá, a gyanútlan szemlélõnek tágra nyílik a szeme. Nagy önbizalom kell ahhoz, hogy valaki autonóm szervezetek évezredes gyakorlatába szóljon bele. Az ilyen értelmezések mögött átfogó eszmei háttér, egy új kultúra körvonalai jelennek meg, amely a felvilágosodás korában gyökerezik, mára azonban torz mellékhajtásai lettek, azok a neoliberális dogmák, amelyek megtámadhatatlan alapigazságként jelennek meg. Mindig a szabadság nevében, valójában egy-egy hagyományos érték ellen, a szorosnak vélt társadalmi rend fellazítása szándékával fogalmazódnak meg. Ilyen például az aktív eutanázia szorgalmazása, amely az emberi élet minden állapotban vitathatatlan tiszteletét vonja kétségbe. Ilyen a drogliberalizáció, amely szintén a szabadság nevében fogalmazódik meg, valójában az egészséges személyiséget veszélyezteti, és az önfegyelmet gyengíti. Ilyen az egynemûek kapcsolatának a házasság rangjára emelése. Ha ez megvalósul, a házasságról már nem mondhatnánk el, hogy egy férfi és egy nõ tartós kapcsolata, amely a gyermekek vállalásában teljesedik ki. Félreértés ne essék, nem bántjuk a melegeket, de kérjük, csukják be a hálószobájuk ajtaját.
Európában tehát két kultúra él egymás mellett. Az egyik a hagyományos keresztény értékrendet képviseli, a másik “az emberiség számára korábban ismeretlen módon kizárja Istent a közgondolkodásból.” Ezzel jár, hogy “az erkölcsöt a szubjektum területére szorította vissza, miközben nekünk éppen közerkölcsre van szükségünk.” Az új morális szemlélet szerint “semmi sem jó vagy rossz önmagában, minden a következményektõl függ.”
A két kultúra ütközésének egyik konkrét eseménye az Európai Alkotmányban Isten fogalmának és a keresztény gyökereknek említése, illetve az ettõl való elzárkózás. A hangoztatott ellenérvek – más világnézetûek és vallásúak tisztelete – valójában csak elfedik az identitásválságot. Az igazi probléma azonban nem ez, hanem a mindennapjaink döntéseiben és a többség életformaváltásában szerepet játszó tudatformálás. Ez nem mûködne a média szerepvállalása nélkül. Képviselõi, ahogy a Centesimus annus fogalmaz, “jól összehangolt és makacs erõfeszítéssel formálják a közgondolkodást.”
Keresztény optimizmusunk arra késztet minket, hogy a jobbik lehetõség megvalósulásában bízzunk, amikor látjuk, hogy “az ember és a világ számára nagy veszélyt, és nagy lehetõségeket hordozó órákat élünk.”