(Megjelent az Újember c. katolikus hetilapban)

Politikai uborkaszezon van, nincs sem parlamenti vita, sem említésre méltó esemény. A hírcsinálók konok elszántsággal, de mérsékelt eredménnyel próbálnak érdeklõdést kelteni. Ilyenkor van esélye azoknak a témáknak, amelyeknek nem napi, hanem folyamatos aktualitása van, vagyis a nemzet sorsát érintõ kérdéseknek. Ilyen a cigányság ügye. Mert félreértés ne essék, ez nem hatszázezer ember gondja, hanem mindnyájunké. Egyrészt mert keresztény felelõsségünk rájuk is kiterjed, másrészt mert növekvõ részarányuk miatt az õ helyzetük és állapotuk a társadalom egészének helyzetét és állapotát befolyásolja.
<--more-->
A romaügy megfelelõ kezelésének sok akadálya van. Elsõsorban a kérdéssel foglalkozók hozzáállása. Ez két végletes magatartásban ölt testet, az elfogultban és az elõítéletesben. Nagy kárt okoznak a cigányoknak az elfogult, konfliktusfokozó érdekvédõk, és az ártatlanokat is lerasszistázó liberális dogmatikusok. Az általuk meghirdetett tabuk miatt akad el az ügy a problémafelvetésnél, mielõtt a megoldás küszöbéig eljutna. A másik végletes szemlélet képviselõi az elõítéletesek. Õk sem képesek a jó megoldást megtalálni, hiszen számukra egyetlen lehetõség a probléma kiiktatása. Csak az elfogadó-javító szándékú szemlélet a hiteles és hatékony.

A helyzetet néhány mért és becsült adattal lehet érzékeltetni. A cigányság demográfiai jellemzõi eltérnek a többségi társadalométól. Míg a magyar nõk átlagának termékenységi mutatója nem éri el az 1,3-at sem, a roma nõké három. Ma kb. hatszázezerre becsülik a magyarországi cigányok számát, 2021-re ez a szám nyolcszázezerre emelkedik. Köztudott, hogy Európa-szerte kitolódott az elsõ gyermek vállalásának ideje, nálunk közelíti a harminc évet. A roma nõkre ez nem érvényes, 60 százalékuk 20 éves kora elõtt kezdi a szülést.

A romák képzettségérõl és munkaerõpiaci helyzetérõl nincsenek pontos adataink. Annyit elmondhatunk, hogy képzettségi szintjük igen alacsony, körükben magas a munkanélküliség, egyes vidékeken csaknem 100 százalékos, sõt többgenerációs. Szociális ellátásból és családtámogatásból élnek, kiegészítve alkalmi, illetve közmunka-jövedelemmel. Egészségi állapotuk gyengébb az átlagnál, születéskor várható élettartamuk alacsonyabb. Lakáskörülményeik rosszak.
Idekívánkozik egy kérdés. Mit és kinek kell tennie ahhoz, hogy a megszületõ gyermekek boldog felnõttek, családjuk és a társadalom számára hasznos emberek legyenek? Hogy életüket ne a szegénység, a konfliktusok, a céltalan ténfergés, a feleslegesség érzése, és a törvényes renddel való ütközés kísérje.

Társadalmi helyzetük javításának egyetlen útja a képzettség illetve a munkavállalás lehetõsége és szándéka. Ennek feltételeit az államnak kell megteremtenie, de az érintettek részvétele nélkül – még inkább szándéka ellenére – nem megy. Ezért meg kell értetni a szülõkkel, hogy gyermekeiket saját érdekükben óvodába, iskolába kell járatni, és szakképesítést kell szerezniük. Erre kényszeríteni õket persze nem lehet, de szelíd, például a szociális ellátáshoz kötött eszközökkel késztetni igen.

Tapasztalatom szerint a cigánygyerekek nevelésének két hatékony pedagógiai intézménye van, az óvoda és a kollégium. Egyik a fiatal kor, másik a bentlakás miatt. Természetesen elkötelezett, áldozatos pedagógusokkal. Középiskolás kortól viszont jó eszköznek bizonyult az ösztöndíj.

Meg kell találnunk az integrált oktatás megfelelõ módját. A liberálisok fenyegetõzéstõl kísért erõltetése biztosan nem az. Vannak viszont jó példák, amikre érdemes odafigyelni. Láttam kollégiumot, amely rendezett életvitelt biztosított diákjainak, akik a város középiskoláiban beilleszkedési nehézségek nélkül tanultak. Láttam hatékonyan mûködõ cigány iskolát. Láttam felzárkóztató osztályokat, amelyeket nem a szegregáció szándékával hoztak létre.
A hivatástudattal bíró pedagógus mellett szükség van megfelelõen finanszírozott intézményre. Ehhez pedig a balliberális kormányzat szemléletétõl kell elszakadnunk, amely mindent csupán gazdaságossági szempontoknak vet alá. Pedig ahogy a kistelepülések iskolái esetében, itt is a társadalomépítés szempontja magasabb rendû cél.

A cigányfoglalkoztatással kapcsolatos gondolataimat had kezdjem egy személyes élménnyel.
 
Miniszterként meglátogattam egy közmunkaprogramunk résztvevõit. Öröm volt nézni annak a cigány embernek a büszkeségét, aki évek óta nem vitt haza egy fillér keresetet sem, most viszont tisztességes munkabérrel állhatott a családja elé. A Kádár-korszak munkaviszonykényszere nem éppen demokratikus eszköz volt, de valamiféle megoldás. A rendszerváltás óta nem sikerült ezt a problémát megoldanunk. Felnõtt emberek esetében, akik nem szokták meg a rendszeres munkát, a szabad munkaerõpiac nem sok esélyt kínál. Különbözõ foglalkoztatáspolitikai eszközökkel, elsõsorban közmunkával kell lehetõséget teremteni. Ezzel párhuzamosan változtatni kell a segélyezési rendszer feltételein. Ma ez nem ösztönöz munkára. A fiataloknak viszont vonzó életpályát kell felkínálni. Megfontolandó megoldás lehet például egy speciális képzés keretében ápolói-gondozói képesítést nyújtani.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tabuként kezeljünk kényes kérdéseket. Ilyen a magas bûnözési arány. A roma társadalom egészének megítélését rontják a lincselõk és pedagógusverõk. Õket a szigorú hatóság mellett csak saját közösségük képes megfékezni. Az etnikai konfliktusok – mint minden társadalmi probléma – kezelésének van egy másik feltétele is. Az össztársadalom egészsége. Ez a normák tekintélyét, stabilitását is jelenti, de a hiteles társadalomképpel bíró politikai vezetést is. Ma sajnos mindkettõnek híjával vagyunk.

Keresztény társadalmi felelõsségünk arra kötelez minket, hogy hozzásegítsük a magyarországi cigányságot ahhoz, hogy rendezett életformát éljen, és emberhez méltó körülményeket teremtsen magának.