Napirend elõtti felszólalás Október 21.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház!
<--more-->
Azt mondja a reményrõl, amire ma is nagy szükségünk lenne: „Szükségem van a reményre, hogy éljek, hisz életem pulzusa ez, hogy erõs legyek, amilyen volt Rafael angyal, aki mint útrakész, kedves ifjú jelent meg Tóbiásnak, vállalkozó, fiatalos erõben, zavartalan tiszta szemmel nézett az út elé a jövõbe. Ez az a lelkület, amely friss, üde, erõs életet sugároz, s ezt megérzik mások is, mert valamint árnyékot vet testünk, úgy befolyást gyakorol lelkünk. Kell a remény, hogy menedékem legyen, bajok, kétely, gúny, üldözés fölött elvágtatok, magasból nézek le a nyüzsgõ világra, ezért aztán a remény nagy stílben dolgozik, nagy terveknek és elhatározásoknak él. Mennyi erõ meg bizalom van e szóban, mindent megbírok abban, aki megerõsít, az isteni mindenhatóságot semmi sem dicsõíti meg annyira, mint az, hogy mindenhatókká teszi azokat, akik benne bíznak. Ez a reményteljes lelkület hasson ki belõlünk, hogy másokat is ébreszthessünk, s nevelhessünk.”
De Prohászkának emberi arcát is érdemes megnézni. A Pilis nagy turistája volt, gyalog ment Esztergomból Pestre gyakran, így ír az élményeirõl: „Mennyit jártam-keltem, mennyit méláztam én is a Pilis hegyén, akár Szántóról, akár Esztergomból vagy Pomázról jövet, s mikor a hajdan híres pilisi apátságnak forrásánál, ott a diófa alatt megálltam, úgy éreztem, hogy nekem is meg kellene valamit látnom: Meg kellene látnom Clairvaux-t, s ami vele kapcsolatos, a középkori Párist, Sorbonne-t, s meg kellene éreznem a filozófia elsõ ébredését s annak harcait Nyugat-Európában; mert ami itt állt s itt élt, az onnan jött… A Pilisnek történeti levegõje van, mert telepe volt annak az antidialektikus szellemnek, amely ütközött az aristotelesi elõnyomulással, s ugyanakkor szent berke volt a XII. századbeli misztikának, mely a szeretet fölényét hirdette ész és tudás fölött. Ez a testvérpár, vagyis a még meg nem bolygatott realizmusnak s a misztikának szelleme járta itt karonfogva a hegyet és völgyeit, s beszélt franciául s latinul a bükkfákkal s tölgyekkel, vonzotta a hegy barlangjaiba a remete pálosokat. Mikor erre gondolok, nem nézem a Pilist mélázó alkonyban; nem nézem holdvilágos éjben, mikor az energiák pihenõre térnek, hanem inkább akkor mereng rajta a szemem, amikor energiák járják. Nézem a júliusi napsütésben, mikor a tölgyek, a bükkök, a kõrisfák sejtjeiben millió rokka pendül, s mikor a millió szövõszéken a természet sejtszövetté szövi a napsugárt. Ez a csendes s mégis belsõ energiáktól átjárt erdõ a lelki elmélyedésnek legalkalmasabb képe.”
S befejezésképpen, talán azoknak szól, akik nem értik meg Prohászkát, néhány gondolata: „Ne ítéljetek ellenséges indulattal, ne ily szubjektív szempontokból, így sok-sok tévedésnek és igazságtalanságnak mentek eléje. A ti érzéstetek s egyéniségtek szürönközik bele az ítéletekbe. Hogyan lehetnétek így igazságosak? Ezért, ha ítéltek, tegyetek elõbb szert nemes, emancipált, elfogulatlan lelkületre, akarjatok jót és jól, ne ítéljetek szigorúan! Emlékezzetek meg saját gyarlóságaitokról s arról, hogy mennyi kellett ahhoz, hogy míg valamire jutottak, ha ugyan jobbak vagytok másoknál.”
Köszönöm figyelmüket.