A neoliberális politika számára közömbösek azok az értékek, amelyeket mi a személyiség formálása és a társadalom alakítása szempontjából fontosnak tartunk. Ilyen a munka egyéni és társadalmi szerepe. Az utóbbi napokban két dokumentum látott napvilágot, amelyek ezt a kérdést érintik. Két, egymástól távol álló problémára adnak hasonló választ. Ezzel is igazolják azt az állítást, hogy a politikában minden mindennel összefügg, és a megoldás sokszor a találkozási pontokon van.

<--more-->
Meglehetõsen sötét képet fest hazánk állapotáról az OECD jelentése. Ez a kép hasonlít ahhoz, amit mi itthon látunk. Bemutatja a gazdaság állapotát, a magas adóterheket, a munkavállalást gátló kormányzati intézkedéséket, az egyeztetés hiányát, sõt szól az egészségbiztosítás piacosításának veszélyeirõl is. Leghangsúlyosabb mondanivalója, hogy a költségvetési hiányt mérsékelni kell. Vagyis, ha ilyen teljesítményre képes a gazdaság, csupán ennyi a bevétel, akkor csökkenteni kell a kiadást. Ez az állítás közgazdasági és logikai szempontból támadhatatlan. Konkrét javaslatot is tesz, említi a nyugdíjakat, a családtámogatást, általában a szociális juttatásokat. A megállapítás és a javaslat azonban implicite rejt egy másik következtetést is. Ha nõ a gazdaság teljesítménye, a munkahelyek száma és ezzel a költségvetés bevétele, akkor nem kell újból húzni a nadrágszíjon. A felelõs magyar politika csak az utóbbi úton járhat, hiszen nekünk fontos az is – például a demográfiai helyzet – amire az OECD jelentés megfogalmazói nem is gondolnak. Márpedig a családtámogatások csökkentése újból elbizonytalanítaná a fiatalokat, és tovább gyengítené a gyermekvállalási kedvet. A költségvetési bevétel növelésének kulcsszava tehát a munka, a munkahelyteremtés.

Bevezetõ mondatomat ki kell egészítenem. A munka nem csupán személyes és társadalmi érték, hanem gazdasági kényszer is. Gazdasági, pénzügyi, foglalkoztatási problémáink megoldásának kulcsa.
A másik megnyilatkozás, amivel a napokban találkozhattunk az „Út a munkához” kormányzati szlogen, amit koncepciónak, sõt programnak neveznek. Nagy valószínûséggel a gyurcsányi ötletroham többi termékéhez hasonló sorsra jut, elhal a megvalósulás kezdetén, hogy helyet adjon egy újabb ötletnek. A roham kiváltója az MSZP-s polgármesterek fellépése volt, akik megunták a nagylelkû segélyezést.

Igaz, hogy Magyarország a többi közép-európai országhoz képest sokat költ szociális támogatásra, viszont az is igaz, hogy ennek a támogatásnak rossz a célzottsága. Amíg milliók élnek szegénységben, nagyok a jövedelmi különbségek és magas a feketegazdaságban dolgozó, kiszolgáltatott helyzetben lévõk száma, sõt a megszorító intézkedések terhét is a kisember viseli, addig egy széles réteg munka helyett segélyre rendezi be az életét. Ennek lehetõségét a Gyurcsány kormány jelentõsen növelte azzal, hogy megváltoztatta a polgári kormány családtámogatási és szociálpolitikai gyakorlatát. A munkajövedelemhez kötött támogatást, a gyermekek utáni adókedvezményt gyakorlatilag eltörölte és a mindenkinek fizetendõ családi pótlékba olvasztotta. Ezzel megszüntette annak munkára ösztönzõ hatását. Eltörölte az iskoláztatási támogatást, most annak is jár a juttatás, aki elemi szülõi kötelezettségét, az iskoláztatást sem teljesíti. Nem gondoskodott a rendszeres szociális segély kifizetésénél a hozzá kötött minimális munkavégzési kötelezettség teljesítésérõl.
A polgári kormány intézkedései lépések voltak egy igazságos, mindenkinek esélyt nyújtó társadalmi rend megteremtése felé, amelyben tisztelik az emberi személy méltóságát, és meghatározó elv a szolidaritás. Az igazságosság azt is megköveteli, hogy saját helyzete javítása érdekében ne csak mások segítségére támaszkodjék az egyén, hanem mozdítsa meg saját erõit is. Természetes, hogy ennek mértéke különbözõ, a hiányt a társadalmi szolidaritás pótolja. Az viszont megengedhetetlen, hogy széles rétegek a munkát kerülve kihasználják a segítõkészséget. Nincs egészséges személyiség és egészséges társadalom munka nélkül. Ezért újból ki kell mondanunk, hogy nemcsak gazdasági, de társadalmi gondjaink megoldásának is eszköze a munkahelyteremtés, és a munkára késztetés. Mivel az évtizedes, sõt többgenerációs munkanélküliség elszenvedõi normál munkahely betöltésére alig alkalmasak, nem mondhatunk le a közmunkaprogramok kiterjesztésérõl. Ez, az esetek többségében ki tudja váltani a rendszeres szociális segélyt, kiegészítve a veszélyeztetett gyermekek természetbeni támogatásával. Így a segély valóban a krízishelyzetek kezelésének eszköze marad.

Csak átfogó társadalompolitikai koncepcióval rendelkezõ, kormányzati teljesítményre képes politikai erõ tudja ezt a problémát kezelni. Az ötleteléssel foglalkozó és látszattevékenységet folytató kormány erre alkalmatlan. Már csak azért is, mert a munkára késztetés intézkedései kedvét, sõt szavazókedvét szegik a baloldal hagyományos szavazóbázisának.

Harrach Péter

Magyar Hírlap 2008. április 26.