HARRACH PÉTER (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szombaton emlékeztünk meg a kommunista diktatúrák áldozatairól. Ez az esemény arra késztet, hogy vessünk egy pillantást arra az időre és azokra az emberekre, akik akkor éltek. Kikre emlékezzünk? Hát emlékezzünk elsősorban azokra ‑ és tisztelettel hajtunk fejet előttük ‑, akik az életüket adták ebben az időszakban. De gondolunk azokra is, akiknek a szabadságuk forgott veszélyben, vagy az életútjukat törték ketté, de éveken keresztül és akár évtizedeken keresztül is félelemben kellett élniük. És miért történt mindez? Azért, mert egy másik társadalmi osztályban éltek, vagy azért, mert másképp gondolkodtak a világról. Vagy a politikai meggyőződésük volt más, vagy a vallási meggyőződésük, és ők nem kívánták ezt a meggyőződést feladni, még akkor sem, ha erről hallgatniuk kellett.

De ha az események és az áldozatok mögött ott látjuk az okokat, akkor bizony rá kell kérdeznünk arra az ideológiára és azokra az emberekre, akik ennek az ideológiának a birtokában a hatalom közelébe kerültek. (Sallai R. Benedek: A KDNP-ben most is ülnek ilyen emberek!) Milyenek voltak ezek az emberek? Erre majd visszatérek, képviselő úr, mindenképpen. Ezek az elkövetők egy ideológia képvi­selői voltak, annak az ideológiának a képviselői, amely a XX. század egyik őrült eszméje volt. És azok a személyek, akik ennek a képviselői voltak, egy olyan hiányosságról tettek bizonyságot, ami az emberi méltóság tiszteletét és a személyes szabadság tiszteletét jelentené, hiszen ez hiányzott az ő életükből. Nyilván ennek valahol ott van az oka, de itt nem pszichológiai okokra szeretnék rámutatni, hogy a személyiségen belül a belső szabadság hiánya jelent meg, annak a szabadságnak, ami az ember egyik legnagyobb ajándéka, aminek a normák betartása is része.

De sok esetben elmosódott a határ az áldozat és az elkövető között. Van egy történet, amit talán sokan ismerünk: egy hatgyermekes családapát börtönbe zártak, és ahhoz, hogy lássa a családját, amikor kiszabadult, aláírattak vele egy papírt. Ez a papír végül is olyan következményekkel járt, hogy ő semmit nem tett, ami másnak ártott volna, de végül is arra késztették, miután már lemondtak ennek az embernek a beszervezéséről, hogy ő bizony a diplomája ellenére kemény fizikai munkát volt kénytelen végezni, és végül megalázva kellett a közéletből távoznia. Ez az a határ, ahol bizony áldozat és elkövető összemosódik.

Aztán beszélhetnénk arról a 800 ezer emberről, akik tagjai voltak az állampártnak. Ők vagy karrierizmusból, vagy meggyőződésből tették ezt, de nem biztos, hogy az elkövetők között kell őket említeni. Itt rá kell térnem képviselőtársam kedves megjegyzésére, amely arról szólt, hogy a KDNP soraiban is vannak volt párttagok. Lehet, hogy vannak, de én nem voltam az. (Gyöngyösi Márton: Nyilvánosságra kellene hozni az aktákat!) A Jobbikot egy pillanatra türelemre intem. Valaki, egy baloldali egyszer kitalálta, hogy én is az állampárt tagja voltam. Soha nem voltam! És kik vették át a szöveget? A szélsőjobb, hiszen őket tette ez kíváncsivá. De hát ilyen dolgok, kisstílű hazudozások a politika világában előfordulnak.

De nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy tisztelettel tudunk-e megemlékezni a kommunista diktatúra áldozatairól, és az a fajta magatartás, ami abban az időben sokakat késztetett arra, hogy a szabadságukat, sőt világszerte százmillióra teszik azok számát, akik az életüket adták, ez ne történjen meg soha. És azok a jelenségek, amik időnként ma is jelen vannak, már nem a diktatúra eszközeivel, hanem különböző finomabb eszközökkel működnek, de mindenképpen az emberi méltóság és szabadság kárára vannak.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)