HARRACH PÉTER (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A jelenben élünk, a múltra tisztelettel tekintünk, és a jövő iránt felelősséget érzünk. A magyar emberek az elmúlt napokban a múltra emlékeztek, amikor meglátogatták a temetőket, és szeretteikre emlékeztek. Ez arra késztet minket, hogy ne csak a családi, hanem a nemzeti, előttünk járt személyekre is gondoljunk, akik nemzettársaink voltak, és ma már nem élnek.

De talán nem leszek ünneprontó, ha egy-két mondat erejéig a temetkezési körülményekről és a visszaélésekről is szólok. Mindenekelőtt azonban a két ünnepről egypár mondatot engedjenek meg nekem. November 1-je a mindenszentek ünnepe, november 2-a pedig a halottak napja. Elég régen, már 380-ban a keleti egyház megemlékezett a mindenszentekről; a római egyház 609-ben, amikor IV. Bonifác a római Pantheont Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte, és a vértanúk ereklyéit a katakombákból odavitte. Ez vonatkozik a mindenszentek ünnepére, amit az egyház úgy fogalmaz, hogy a dicsőséges egyház tisztelete.

November 2-a viszont a halottak napjáról szól. Ez ezeréves ünnep, 998-ban a clunyi apát kezdeményezésére jött létre, aki azt mondta, hogy ha november 1-je mindenszentek ünnepe, akkor november 2-a legyen minden elhunytra való emlékezés napja. De nemcsak a családunk elhunytjaira kell gondolnunk ilyenkor, hanem a nemzetünknek előttünk élt tagjaira is. És hogyha erről van szó, akkor talán nem lehet méltóbb mondatokat találni, mint azt, ami az Alaptörvény Nemzeti hitvallás című fejezetében van. Ez a fejezet különös hangsúlyt tesz a folytonosságra; akkor is, amikor a történeti alkotmányt idézi, és akkor is, amikor ezt Magyarország alkotmányos állami folytonosságának nevezi.

A személyekről pedig engedjenek meg két olyan mondatot, ami, azt hiszem, hogy méltó kifejezése annak, hogy mit értek én az előttünk élt nemzettársainkra való emlékezésen: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő hőseinkre.” Mi hozzátehetjük most, a 60. évfordulón, hogy ’56 hőseire is gondolunk. És amikor ez az Alaptörvény önmagát értelmezi, akkor kimondja azt a mondatot, ami talán a legszebb: „Szövetség a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között.” Vagyis nemcsak mi alkotjuk a nemzetet, akik itt vagyunk, hanem mindenki, aki ezer éve a Kárpát-medencében élt, és magyarnak vallotta magát. De természetesen a felelősség a jövő generációért is benne van ebben a mondatban.

És ahogy mondtam, talán nem ünneprontás, ha megemlítem azt, hogy a temetkezések körül olyan visszásságok vannak, amiket rendeznünk kell, és ez a magyar parlamentnek a feladata. Biztosítani kell azt, hogy a magyar családok méltó módon megemlékezzenek szeretteikről, és ne legyenek kénytelenek olyan alternatív megoldásokat keresni, ami a pénztárcájukhoz mérhető.

Úgy tudom befejezni ezt a felszólalást, ahogy kezdtem, hogy a jelenben élünk, a múltra tisztelettel emlékezünk, és a jövő iránt felelősséget érzünk. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)