Harrach Péter

KDNP országgyűlési képviselő

Magyar Hírlap 2008. április

Share Button

A neoliberális politika számára közömbösek azok az értékek, amelyeket mi a személyiség formálása és a társadalom alakítása szempontjából fontosnak tartunk. Ilyen a munka egyéni és társadalmi szerepe. Az utóbbi napokban két dokumentum látott napvilágot, amelyek ezt a kérdést érintik. Két, egymástól távol álló problémára adnak hasonló választ. Ezzel is igazolják azt az állítást, hogy a politikában minden mindennel összefügg, és a megoldás sokszor a találkozási pontokon van.

<--more-->
Meglehetõsen sötét képet fest hazánk állapotáról az OECD jelentése. Ez a kép hasonlít ahhoz, amit mi itthon látunk. Bemutatja a gazdaság állapotát, a magas adóterheket, a munkavállalást gátló kormányzati intézkedéséket, az egyeztetés hiányát, sõt szól az egészségbiztosítás piacosításának veszélyeirõl is. Leghangsúlyosabb mondanivalója, hogy a költségvetési hiányt mérsékelni kell. Vagyis, ha ilyen teljesítményre képes a gazdaság, csupán ennyi a bevétel, akkor csökkenteni kell a kiadást. Ez az állítás közgazdasági és logikai szempontból támadhatatlan. Konkrét javaslatot is tesz, említi a nyugdíjakat, a családtámogatást, általában a szociális juttatásokat. A megállapítás és a javaslat azonban implicite rejt egy másik következtetést is. Ha nõ a gazdaság teljesítménye, a munkahelyek száma és ezzel a költségvetés bevétele, akkor nem kell újból húzni a nadrágszíjon. A felelõs magyar politika csak az utóbbi úton járhat, hiszen nekünk fontos az is – például a demográfiai helyzet – amire az OECD jelentés megfogalmazói nem is gondolnak. Márpedig a családtámogatások csökkentése újból elbizonytalanítaná a fiatalokat, és tovább gyengítené a gyermekvállalási kedvet. A költségvetési bevétel növelésének kulcsszava tehát a munka, a munkahelyteremtés.


Bevezetõ mondatomat ki kell egészítenem. A munka nem csupán személyes és társadalmi érték, hanem gazdasági kényszer is. Gazdasági, pénzügyi, foglalkoztatási problémáink megoldásának kulcsa.
A másik megnyilatkozás, amivel a napokban találkozhattunk az „Út a munkához” kormányzati szlogen, amit koncepciónak, sõt programnak neveznek. Nagy valószínûséggel a gyurcsányi ötletroham többi termékéhez hasonló sorsra jut, elhal a megvalósulás kezdetén, hogy helyet adjon egy újabb ötletnek. A roham kiváltója az MSZP-s polgármesterek fellépése volt, akik megunták a nagylelkû segélyezést.


Igaz, hogy Magyarország a többi közép-európai országhoz képest sokat költ szociális támogatásra, viszont az is igaz, hogy ennek a támogatásnak rossz a célzottsága. Amíg milliók élnek szegénységben, nagyok a jövedelmi különbségek és magas a feketegazdaságban dolgozó, kiszolgáltatott helyzetben lévõk száma, sõt a megszorító intézkedések terhét is a kisember viseli, addig egy széles réteg munka helyett segélyre rendezi be az életét. Ennek lehetõségét a Gyurcsány kormány jelentõsen növelte azzal, hogy megváltoztatta a polgári kormány családtámogatási és szociálpolitikai gyakorlatát. A munkajövedelemhez kötött támogatást, a gyermekek utáni adókedvezményt gyakorlatilag eltörölte és a mindenkinek fizetendõ családi pótlékba olvasztotta. Ezzel megszüntette annak munkára ösztönzõ hatását. Eltörölte az iskoláztatási támogatást, most annak is jár a juttatás, aki elemi szülõi kötelezettségét, az iskoláztatást sem teljesíti. Nem gondoskodott a rendszeres szociális segély kifizetésénél a hozzá kötött minimális munkavégzési kötelezettség teljesítésérõl.
A polgári kormány intézkedései lépések voltak egy igazságos, mindenkinek esélyt nyújtó társadalmi rend megteremtése felé, amelyben tisztelik az emberi személy méltóságát, és meghatározó elv a szolidaritás. Az igazságosság azt is megköveteli, hogy saját helyzete javítása érdekében ne csak mások segítségére támaszkodjék az egyén, hanem mozdítsa meg saját erõit is. Természetes, hogy ennek mértéke különbözõ, a hiányt a társadalmi szolidaritás pótolja. Az viszont megengedhetetlen, hogy széles rétegek a munkát kerülve kihasználják a segítõkészséget. Nincs egészséges személyiség és egészséges társadalom munka nélkül. Ezért újból ki kell mondanunk, hogy nemcsak gazdasági, de társadalmi gondjaink megoldásának is eszköze a munkahelyteremtés, és a munkára késztetés. Mivel az évtizedes, sõt többgenerációs munkanélküliség elszenvedõi normál munkahely betöltésére alig alkalmasak, nem mondhatunk le a közmunkaprogramok kiterjesztésérõl. Ez, az esetek többségében ki tudja váltani a rendszeres szociális segélyt, kiegészítve a veszélyeztetett gyermekek természetbeni támogatásával. Így a segély valóban a krízishelyzetek kezelésének eszköze marad.


Csak átfogó társadalompolitikai koncepcióval rendelkezõ, kormányzati teljesítményre képes politikai erõ tudja ezt a problémát kezelni. Az ötleteléssel foglalkozó és látszattevékenységet folytató kormány erre alkalmatlan. Már csak azért is, mert a munkára késztetés intézkedései kedvét, sõt szavazókedvét szegik a baloldal hagyományos szavazóbázisának.

Harrach Péter

Magyar Hírlap 2008. április 26.

Apró történetek, komolytalan pillanatok

Share Button

A vörösbor

Varga Laci bátyánk több mondása vált ismertté, az egyik igen széles körben. Köztudott volt, hogy kedvelte a vörösbort. Ha vidéki meghívást fogadott el – ez gyakran megtörtént, magas kora ellenére – csak azt kérte, legyen jó vacsora vörösborral. Egész jól viselte, hogy nem minden vidéken terem jó bor. Azt viszont nehezen, ha behûtötték a vörösbort.
<--more-->
Nem csoda, hogy egy üveg vörösborral kellett kiengesztelnie annak, aki Laci bácsinak szólította. A bácsi távolít, a bátyám közelít – szokta mondani.

Azon a bizonyos Kossuth téri rendezvényen a milliós tömeg elõtt Varga László, a parlament korelnöke a mikrofonhoz lépett. Az emberek kórusban kiabálták: Laci bácsi, Laci bácsi. Az Öreg megszólalt: – Ma nagyon gazdag lettem. – Mindenki elcsendesedve várta a folytatást: – Mert aki azt mondja, hogy bácsi, hoz egy üveg vörösbort. Az emberek felnevettek, de ez a nevetés nem csak a poénnak szólt. Milliónyi együtt lélegzõ ember meleg szeretete áradt a nagy Öreg felé. Ezt éppúgy lehetett érezni a levegõben, mint az összetartozás érzését. Az a nap felejthetetlen és talán megismételhetetlen élmény volt.
Laci bátyánk nagy egyéniség volt, bölcsességével és könnyed szellemességével együtt. Büszke vagyok rá, hogy életében atyai barátomnak tudhattam, távozásakor pedig megemlékezhettem róla a parlamentben, kétszer is. A második, ha nem is komoly, de hozzá illõ volt. Egy államtitkár hivatkozott rá. Természetesen Laci bácsizott. Miután befejezte beszédét, jelentkeztem, és a következõket mondtam: – Aki Laci bátyánkat életében lebácsizta, egy üveg vörösborral kellett jóvátennie. Õ már nem veheti át az ön elégtételét. De itt vannak a parlamentben szellemi örökösei. Mi szívesen átvállaljuk tõle ezt a szerepet.
Az államtitkárban volt annyi humorérzék, hogy néhány perc múlva egy üveg vörösbort tett az asztalomra, nem is rosszat.

Megrágott mondanivaló

Az ülést vezetõ elnök kezében vannak eszközök, amellyel a parlamenti munkát mederben tudja tartani. Úgy gondolom, minden csengõkocogtatásnál vagy mikrofonkikapcsolásnál többet ér, ha nyugodt és derûs légkört tud teremteni. Magam mindig erre törekszem, ha megvalósul, igazi sikerélményt jelent. Egy esetet hadd meséljek el.

Egyik kormánypárti képviselõ, aki egyébként ritkán jön ki a sodrából, valamiért nagyon begurult. Dühében az ellenzék magatartását – már elnézést – “szarrágásnak” minõsítette. Miután leült, ezt mondtam neki: ön képviselõtársait egy végtermék rágásával vádolta. Úgy gondolom egy képviselõnek az a dolga, hogy a mondanivalóját rágja meg, mielõtt megszólalna. A többiek nevettek, õ felállt és bocsánatot kért.

Köszöntõ a villányi borászbálon 2007-ben

Share Button

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Két okom van rá, hogy ma este az élet örömeirõl szóljak. Egyrészt bálban vagyunk, másrészt Villányban. Ki mást idézhetnék bevezetésként, mint Hamvas Bélát, aki így szól a villányi borról és a bálról: “A villányi az elegáns bor, a gavalléroké és a dámáké. A magam részérõl bálra csak villányit adnék… Minden elõnye akkor bontakozik ki, ha az ember frissen fürdött, borotválkozott, tetõtõl talpig átöltözött… Éppen csak annyi izgalmat kelt, amennyi a táncosok társalgásához kell. Mértéktartó, finom, jólnevelt.”
<--more-->
Nagy bátorság lenne Hamvas Bélának ellentmondani, nem is teszem, legfeljebb kiegészítem. Számomra a villányi nemcsak a bálok bora. Az ünnepi ebédeké éppúgy, mint a baráti beszélgetéseké, de leginkább a magányos elmélkedésé. A villányiban gondolatok vannak.

Ma este azonban Hamvas Béla gondolatánál maradunk. A villányi a bálok bora, a bál pedig az elegancia a szépség, az öröm alkalma. De vajon 2007 februárjában itt Magyarországon van-e okunk örülni. A kérdés jogos, mégis azt mondom, hát hogyne lenne. Magyar emberek vagyunk, emberek és magyarok. Az embernél nincs csodálatosabb teremtmény a földön. Nemcsak azért, mert szabadnak született, amit a rabság sem vehet el tõle. Nemcsak azért mert nem tud akkorát bukni, hogy fel ne álljon, hanem azért is, mert a legnehezebb helyzetben is él benne a remény. A szabadsága mellett ez a legnagyobb ajándéka. Mindenre rá tudja mondani: túl fogjuk élni. Képes hinni abban, hogy a rossz világ után jön egy jobb világ, a tisztesség, a munka, az értékek világa.

Magyar emberek vagyunk. Ebben a hazában élünk. Van, aki tudja, mikor jöttek ide az õsei, van, aki nem. Nem is fontos, itt vagyunk, együtt vagyunk, ez a mi hazánk. Benne Villány a nagyszerû boraival.

Amikor az örömrõl beszélünk, tudjuk, hogy az nem feltétlenül harsányság, hanem a kiegyensúlyozott ember belsõ derûje. Az önmagával békében levõ ember jó szándékkal fordul a másik felé, az élet minden ajándékát tiszta szívvel fogadja, és másokkal közösen tud örülni annak, hogy az Úristen jó kedvében teremtette ezt a világot.

Isten éltesse a villányiakat, hogy még sokáig tudjanak örömet szerezni mindnyájunknak!

Jó szórakozást!

Október 23-a Lengyelországban

Share Button

206-ban egy közép-európai országban ünnepeljük egy másik közép-európai ország 50 évvel ezelõtti eseményeit. A két ország több mint ezer éves történelme során sok szállal kötõdött egymáshoz, ma is összeköt bennünket népeink barátsága.<--more-->
Már a XI. század nagy magyar királyának, Szent Lászlónak ereiben is folyt lengyel vér. A Lengyelországban is nagy tiszteletnek örvendõ Kinga és Hedvig magyar királylányok voltak, Nagy Lajos, III. Jagelló Ulászló és Báthory István pedig közös uralkodók. Rákóczi fejedelem lengyel földön talált menedéket, ahogy a második világháború éveiben sok lengyel Magyarországon. Az 1848–49-es szabadságharcban a Lengyel Légióban négyezer lengyel katona harcolt.

1956. október 23-án a magyar forradalom a “lengyel október” melletti szolidaritási tüntetésként kezdõdött. Sorsunk és ellenfeleink közösek voltak. Hadd idézzem Orbán Viktor volt magyar miniszterelnököt: “Vannak nemzetek, amelyek arra ítéltettek, hogy fiaiknak mindig újra kelljen álmodniuk apáik álmait. Közép-Európában ez a sorsunk. Nekünk mindig újra és újra meg kell harcolnunk azért a szabadságért, amelyért apáink, nagyapáink, dédapáink már megharcoltak. Nemzedékrõl nemzedékre öröklõdik itt nálunk a kiolthatatlan vágy, hogy magunk határozhassunk saját sorsunk felõl, és nemzedékrõl nemzedékre újra álmodjuk a biztonságot nyújtó szabad és boldog világot.

1990-ben ennek az álomnak valóra váltásáért fogtunk össze. Szükségünk volt a változásra, mindannyian újat akartunk, független polgári Magyarországot. Ezt a világot álmodták meg ’56 októberében apáink és anyáink, akik maguk is dédapáiktól, 1848 hõseitõl örökölték ezt. Igen, így forrnak össze bennünk a nemzedékek újra és újra, évszázadról évszázadra.”
1956 tiszta forradalma hármas üzenetet küld nekünk. Elsõként a nemzeti gondolatot. Ez minden korban az idegen elnyomás elleni lázadásra, a függetlenség és nemzeti önrendelkezés megvalósítására késztette apáinkat. Akik közösségekben gondolkodnak, azok tudják, hogy a nemzeti közösséghez tartozás tudata igazi érték. ’56 népe ezt az értéket képviselte szemben azokkal, akik az internacionalizmust erõltették rájuk.

Másik üzenet a szabadság gondolata. Magyarország népe a nyomasztó, mindent átható zsarnokság után teli tüdõvel szívta be a szabadság levegõjét. Õk nem tévesztették össze a szabadság friss fuvallatát a szabadosság fülledt levegõjével. Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról jól érzékelteti azt a világot, amelyben mindkét népnek élnie kellett:

“Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsõben,
nemcsak a börtönökben, (…)

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban,
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban…”

Végül a harmadik üzenete ’56-nak a morális tisztaság és szolidaritás üzenete. A forradalmárok igazságot akartak tenni és nem bosszút állni. Egy eszméért küzdöttek és nem érdekekért, közösségért és nem önmagukért. A világ, ami ellen harcoltak, nemcsak zsarnoksággal és félelemmel teli volt, de velejéig romlott és hazug. Igaz, tiszta forradalom volt ’56-ban. Ma demokráciában élünk, ahol nincs zsarnokság. Hazugság persze van, de a mai hazugok nem zsarnokoskodnak, õk manipulálnak. Ezzel ma is szembe kell állítani az igazságot, ha nem is a forradalom eszközeivel.

2006-ban két közép-európai országban 1956 tiszta forradalmára emlékezünk, azokra az üzenetekre, amelyeket az életüket sem kímélõ hõsök küldenek felénk, a hazaszeretet, a szabadság, a hit és az emberség üzenetére. Tisztelettel mondok köszönetet minden lengyelnek, aki társunk volt 1956 küzdelmeiben, az azt követõ megtorlás éveiben, és partnerünk azóta is, közös értékeink képviseletében.

Éljen az évezredes lengyel magyar-barátság!

A cigánykérdés

Share Button

(Megjelent az Újember c. katolikus hetilapban)

Politikai uborkaszezon van, nincs sem parlamenti vita, sem említésre méltó esemény. A hírcsinálók konok elszántsággal, de mérsékelt eredménnyel próbálnak érdeklõdést kelteni. Ilyenkor van esélye azoknak a témáknak, amelyeknek nem napi, hanem folyamatos aktualitása van, vagyis a nemzet sorsát érintõ kérdéseknek. Ilyen a cigányság ügye. Mert félreértés ne essék, ez nem hatszázezer ember gondja, hanem mindnyájunké. Egyrészt mert keresztény felelõsségünk rájuk is kiterjed, másrészt mert növekvõ részarányuk miatt az õ helyzetük és állapotuk a társadalom egészének helyzetét és állapotát befolyásolja.
<--more-->
A romaügy megfelelõ kezelésének sok akadálya van. Elsõsorban a kérdéssel foglalkozók hozzáállása. Ez két végletes magatartásban ölt testet, az elfogultban és az elõítéletesben. Nagy kárt okoznak a cigányoknak az elfogult, konfliktusfokozó érdekvédõk, és az ártatlanokat is lerasszistázó liberális dogmatikusok. Az általuk meghirdetett tabuk miatt akad el az ügy a problémafelvetésnél, mielõtt a megoldás küszöbéig eljutna. A másik végletes szemlélet képviselõi az elõítéletesek. Õk sem képesek a jó megoldást megtalálni, hiszen számukra egyetlen lehetõség a probléma kiiktatása. Csak az elfogadó-javító szándékú szemlélet a hiteles és hatékony.

A helyzetet néhány mért és becsült adattal lehet érzékeltetni. A cigányság demográfiai jellemzõi eltérnek a többségi társadalométól. Míg a magyar nõk átlagának termékenységi mutatója nem éri el az 1,3-at sem, a roma nõké három. Ma kb. hatszázezerre becsülik a magyarországi cigányok számát, 2021-re ez a szám nyolcszázezerre emelkedik. Köztudott, hogy Európa-szerte kitolódott az elsõ gyermek vállalásának ideje, nálunk közelíti a harminc évet. A roma nõkre ez nem érvényes, 60 százalékuk 20 éves kora elõtt kezdi a szülést.

A romák képzettségérõl és munkaerõpiaci helyzetérõl nincsenek pontos adataink. Annyit elmondhatunk, hogy képzettségi szintjük igen alacsony, körükben magas a munkanélküliség, egyes vidékeken csaknem 100 százalékos, sõt többgenerációs. Szociális ellátásból és családtámogatásból élnek, kiegészítve alkalmi, illetve közmunka-jövedelemmel. Egészségi állapotuk gyengébb az átlagnál, születéskor várható élettartamuk alacsonyabb. Lakáskörülményeik rosszak.
Idekívánkozik egy kérdés. Mit és kinek kell tennie ahhoz, hogy a megszületõ gyermekek boldog felnõttek, családjuk és a társadalom számára hasznos emberek legyenek? Hogy életüket ne a szegénység, a konfliktusok, a céltalan ténfergés, a feleslegesség érzése, és a törvényes renddel való ütközés kísérje.

Társadalmi helyzetük javításának egyetlen útja a képzettség illetve a munkavállalás lehetõsége és szándéka. Ennek feltételeit az államnak kell megteremtenie, de az érintettek részvétele nélkül – még inkább szándéka ellenére – nem megy. Ezért meg kell értetni a szülõkkel, hogy gyermekeiket saját érdekükben óvodába, iskolába kell járatni, és szakképesítést kell szerezniük. Erre kényszeríteni õket persze nem lehet, de szelíd, például a szociális ellátáshoz kötött eszközökkel késztetni igen.

Tapasztalatom szerint a cigánygyerekek nevelésének két hatékony pedagógiai intézménye van, az óvoda és a kollégium. Egyik a fiatal kor, másik a bentlakás miatt. Természetesen elkötelezett, áldozatos pedagógusokkal. Középiskolás kortól viszont jó eszköznek bizonyult az ösztöndíj.

Meg kell találnunk az integrált oktatás megfelelõ módját. A liberálisok fenyegetõzéstõl kísért erõltetése biztosan nem az. Vannak viszont jó példák, amikre érdemes odafigyelni. Láttam kollégiumot, amely rendezett életvitelt biztosított diákjainak, akik a város középiskoláiban beilleszkedési nehézségek nélkül tanultak. Láttam hatékonyan mûködõ cigány iskolát. Láttam felzárkóztató osztályokat, amelyeket nem a szegregáció szándékával hoztak létre.
A hivatástudattal bíró pedagógus mellett szükség van megfelelõen finanszírozott intézményre. Ehhez pedig a balliberális kormányzat szemléletétõl kell elszakadnunk, amely mindent csupán gazdaságossági szempontoknak vet alá. Pedig ahogy a kistelepülések iskolái esetében, itt is a társadalomépítés szempontja magasabb rendû cél.

A cigányfoglalkoztatással kapcsolatos gondolataimat had kezdjem egy személyes élménnyel.
 
Miniszterként meglátogattam egy közmunkaprogramunk résztvevõit. Öröm volt nézni annak a cigány embernek a büszkeségét, aki évek óta nem vitt haza egy fillér keresetet sem, most viszont tisztességes munkabérrel állhatott a családja elé. A Kádár-korszak munkaviszonykényszere nem éppen demokratikus eszköz volt, de valamiféle megoldás. A rendszerváltás óta nem sikerült ezt a problémát megoldanunk. Felnõtt emberek esetében, akik nem szokták meg a rendszeres munkát, a szabad munkaerõpiac nem sok esélyt kínál. Különbözõ foglalkoztatáspolitikai eszközökkel, elsõsorban közmunkával kell lehetõséget teremteni. Ezzel párhuzamosan változtatni kell a segélyezési rendszer feltételein. Ma ez nem ösztönöz munkára. A fiataloknak viszont vonzó életpályát kell felkínálni. Megfontolandó megoldás lehet például egy speciális képzés keretében ápolói-gondozói képesítést nyújtani.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tabuként kezeljünk kényes kérdéseket. Ilyen a magas bûnözési arány. A roma társadalom egészének megítélését rontják a lincselõk és pedagógusverõk. Õket a szigorú hatóság mellett csak saját közösségük képes megfékezni. Az etnikai konfliktusok – mint minden társadalmi probléma – kezelésének van egy másik feltétele is. Az össztársadalom egészsége. Ez a normák tekintélyét, stabilitását is jelenti, de a hiteles társadalomképpel bíró politikai vezetést is. Ma sajnos mindkettõnek híjával vagyunk.

Keresztény társadalmi felelõsségünk arra kötelez minket, hogy hozzásegítsük a magyarországi cigányságot ahhoz, hogy rendezett életformát éljen, és emberhez méltó körülményeket teremtsen magának.

Sajtószabadság vagy médiaterror

Share Button

(Megjelent az Újember c. katolikus hetilapban)

A parlament idejének és energiájának javát aktuálpolitikai kérdéseknek szenteli. Most éppen a gazdaság állapota , a megbillent pénzügyi egyensúly és a miniszterelnök szavahihetõsége a téma. A Tisztelt Ház figyelmének csak töredéke jut a társadalom alapvetõ problémáira és a nemzeti sorskérdésekre. Ezek aktualitása nem pillanatnyi, hanem folyamatos.  Igaz, a hiteles és hatékony megoldás megfelelõ eszmei hátteret és a részérdekeken való felülemelkedést igényel. Harrach Péter, a parlament alelnöke napirend elõtti felszólalásában “Sajtószabadság vagy médiaterror” címen beszélt a médiából áradó, gyermekeink egészséges fejlõdését veszélyeztetõ hatásokról. Arra kértük a képviselõt, foglalja össze olvasóinknak elhangzott gondolatait.
<--more-->
A gyermek utánoz, így tanul. Nem mindegy, hogy milyen mintát élünk eléje. A magyar gyerekek naponta négy órát néznek televíziót, nyilvánvaló, hogy ez mély nyomot hagy bennük. A szereplõk személyisége, világképe, értékrendje nem marad hatástalan.

Egy gyermek több ezer gyilkosságot lát felnõtté válásáig. Ennél is nagyobb kárt okoz az alakuló személyiségnek, hogy az erõszakot a konfliktuskezelés szinte egyetlen módjaként láttatják vele. Nem kevésbé káros élmény a gyermek számára a személyességtõl megfosztott durva szexualitás. Ennek következménye, hogy nem fogja tudni helyén értékelni az egyik legszebb emberi érzést, a szerelmet. A gyermekek, sõt a társadalom egésze számára talán leginkább romboló azoknak a szereplõknek a kitárulkozása, akik normák nélkül élik az életüket. Az õ világuk jelenti a legrosszabb mintát.

A probléma tehát adott. Mi a megoldás? Sokan azt mondják, ilyen világban élünk, tudomásul kell vennünk. Valóban ilyen világban élünk, de nem kell tudomásul vennünk. Akkor sem, ha tökéletes megoldást sehol a világon nem találtak még. Egy biztos, a felnõttek felelõsségét kell erõsíteni, a történet négy felnõtt szereplõjének felelõsségét.

Elsõ helyen van a szülõ. A leghatékonyabb – bár nem elégséges – védelmet nyújtó amerikai megoldás is a szülõre épít. Neki van lehetõsége egy vásárolható eszköz segítségével készülékérõl törölni a gyermekére káros hatású kódolt mûsorokat. (Az Európában használt rendszer erre nem alkalmas.) A magyar médiatörvény alapján használt korosztályi jelölés is a szülõnek szól. Mindez helyes is, hiszen a gyermek neveléséért elsõsorban a szülõ felel. A problémát megoldani azonban a szülõ egyedül nem tudja. Nem csak azért, mert éberségénél az esetek többségében nagyobb a kíváncsi gyermek találékonysága, hanem azért is, mert a szülõk olyanok, mint a magyar társadalom általában.

Második felelõs a médiahatóság. Róla is azt kell mondanunk, olyan, mint a magyar hatóságok általában, erélytelen.
A fõ felelõsség a mûsorkészítõk vállán van. Be kell látniuk, hogy a gyermek érdeke szent. A nézettség szempontja csak ezután következhet. Aki ezt nem látja be, azzal be kell láttatni, akár a törvény szigorával.

Végül ki kell mondanunk, a törvényhozók sem mentesek a felelõsségtõl. A médiatörvény problémája nem csupán az, hogy nem tartják be, önmagában is gyenge. Mielõbb módosítani kell.

Természetesen a jogalkotási és hatósági feladatok teljesítése mellett nem mondhatunk le azok munkájáról, akik képesek a társadalmi tudatot, a közgondolkodást alakítani. Ilyenek például az egyházi közösségek tagjai. Közös munkánk eredménye lehet, hogy a televízió és az internet nem fenyegetettséget jelent gyermekeink számára, hanem behozza a gyerekszobába a természet és az emberi lélek szépségeit, az emberi alkotások gazdagságát.

A népesedési helyzetrõl

Share Button

(vezérszónoklat a parlamenti vitanapon, 2007. február 20.)

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elsõ számú nemzeti sorskérdés a népesedési helyzet alakulása. Fölötte áll a pártpolitikai vitáknak, az egész nemzet sorsáról van szó, ami konszenzusos megoldást igényel. Elsõ számú, mert igen súlyos problémáról van szó. Nézzünk szembe a valósággal! Egyrészt az ország népessége rohamosan fogy, másrészt elöregedik a társadalom.
<--more-->
Szeretném elkerülni azt a hibát, amibe könnyen beleesünk ilyenkor, hogy elõvesszük a kutatási anyagokat, és számokkal próbáljuk meggyõzni egymást. Nekünk politikai mondanivalót kell megfogalmazni, bár a számokat sem tudjuk nélkülözni.
Közel 40 ezerrel többen halnak meg egy évben Magyarországon, mint ahányan születnek. Az elõbb elhangzott a 25 ezres szám, ez is igaz. Miért? Mert például 2005-ben a 40 ezres fogyás 45 százalékát pótolta a határon túli magyarok bevándorlása. Abban a helyzetben vagyunk, és Trianonnak ez talán az egyetlen pozitív következménye, hogy a bevándorlók a nemzet részei. De ez nem jó megoldás, nem végleges megoldás, hiszen a szülõföld elhagyása nem lehet program.

A másik elkeserítõ adat, amit szintén idéztek, hogy 2050-ben a demográfusok jóslata szerint – több változat létezik – 6 és 9 millió között várható az ország lakossága. Azt hiszem, hogy a legpesszimistább jóslatok teljesülése egészen tragikus helyzetet teremt, de még az optimistábbak szerinti 8,5 millió sem egy olyan lakosságszám, aminek ne lennének súlyos következményei, arról nem is beszélve, hogy a nemzettudatban bekövetkezett sérülés mit jelent.

Egy pillanatra itt megállnék, mert az adatok között egyet meg kell említenem, amire a miniszterelnök úr hivatkozott, és amiben az õ optimizmusát talán nem kellene osztani. Néhány éve megnövekedett a gyermekszám, 1-2 ezerrel több gyermek születik. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a szülõképes nõk száma hogyan változott, akkor ez romló arány, ugyanis azok az évjáratok, amelyek most lettek szülõképesek, olyan nagy létszámúak, hogy sokkal több gyermeket kellett volna szülniük. Még egy adatot: a teljes termékenységi arányszám, amely a szülõképes nõk gyermekvállalására utal 1,3. Messze alatta van annak, ami reprodukálni lenne képes az ország lakosságát.

Milyen következményei lesznek ennek? Egyrészt a nagy társadalmi szolgáltatórendszerek mûködõképessége kerül veszélybe – az egészségügy még inkább, mint a nyugdíjrendszer – súlyos munkaerõhiány, és amint mondtam, a nemzeti öntudat sérülése. Arról nem is beszélve, hogy egy gyermektelen, elöregedõ, rossz hangulatú társadalomban nem jó élni.

Ha a jelenséget és a következményeket néztük, ne feledkezzünk meg az okokról sem. Elõrevetítenék egy gondolatot, ami talán nem a hazai viszonyokra utal. Korunkat a kultúrák harcaként jellemzik, és ha figyelembe vesszük, hogy lényegében három nagy kultúrkör küzd egymással, a nyugati, az ázsiai és az iszlám, akkor talán nem pesszimista gondolat a nyugati kultúra válságáról beszélni. Ennek a válságnak a keretében jelenik meg az az ok, amit fõ oknak tartok nálunk is, a házasság és család intézményének a válsága. Ez nem az intézmény válsága persze, hanem az ember és magatartásának a válsága, amit naponta tapasztalunk.

Emögött nyilván értékválság húzódik, életformaváltás, az egyéni törekvések elsõbbsége, a karrierépítés, tanulás elhúzódása, az elsõ gyermek vállalási idejének kitolódása és sorolhatnánk, nem beszélve a munkahely és család összeegyeztethetetlenségének néhány kérdésérõl, egyfajta új szemlélet jelent meg. Ez nem pártpolitikai küzdelmek témája, nyilvánvaló, de minden párt törekvése mögött egy eszmeiség van, és az eszmék különbözõsége itt, a Házon belül is megmutatkozik. Beszéljünk errõl kulturáltan, és próbáljuk meg egymás szempontjait is figyelembe venni.

Nem pártpolitikai kérdés, nem ellenzék és kormány harcának kérdése, mégis szólnom kell arról, hogy megjelent az utóbbi napokban egy miniszter részérõl a családtámogatási rendszer átalakításáról szóló rossz javaslat. Úgy gondolom, hogy ez is kétféle szemlélet és kétféle – nyugodtan nevezzük így – életformának az ütközése, hiszen ha van mondanivalóm a családról, akkor nem a karrierépítés, az egyéni gazdagodás, az élvezetkeresés szempontja a fontos, hanem az elkötelezõdés a társ mellett, a gyermek vállalása, a szolidaritás, az odafordulás, ha kell, az áldozatvállalás. Ezek a szempontok meghatározzák az életformánkat is. Ez az utóbbi az, ami értelmessé teszi az ember életét, így érdemes élni.

Elhangzott egy-két mondat, amire utalnom kell, amelyek azzal vádolnak minket, hogy mi bele szeretnénk szólni a magánéletbe, nem tartjuk eléggé tiszteletben a nõk önrendelkezési jogát. Ez így nem igaz, de ha már önrendelkezési jogról van szó, akkor hadd említsem meg, hogy Magyarországon nincs választási szabadsága a nõknek, nincsen, hiszen választhatja a karriert, nyugodtan elmehet gyermek nélkül dolgozni. Választhatja a legnehezebbet, a gyermeknevelést és a karriert együtt, de nem választhatja az anyaságot kizárólagosan, mert egykeresõs családmodell nem létezik. Ez is a szabadság korlátozása.

A házasság válságáról volt szó, engedjék meg, hogy itt megint egy kevés adatot elõvegyek. 2005-ben 44 ezer házasságot kötöttek, 25 évvel ezelõtt a dupláját. Vitatkoznék az SZDSZ vezérszónokával, hiszen a házasság és az élettársi kapcsolat közül, a felmérések azt mutatják, hogy sokkal termékenyebb a házasság, tehát nem lehet azt mondani, hogy mindegy. Nyilvánvaló, ez mibõl adódik: a hosszú távú kiszámíthatóságból, a biztonságérzetbõl. S még egy dologban hadd vitatkozzam, ha már belementem ebbe: száz évvel ezelõtt, mondta, ha házasságot kötöttek, kénytelenek voltak leélni az életüket abban a házasságban. Közelítsük meg a kérdést talán úgy, hogy a házasságról nemcsak egy mondanivalónk van, hogy szabad elválnod, hanem tegyük hozzá, hogy biztonságérzetet ad az, ha képes vagyok rábízni magamat a társamra, elfogadni õt és átadni önmagamat, vállaljuk közösen a gyermekeket, és az egymás felé fordulás nemcsak élményt jelent, hanem az életemnek tartalmat és értéket is ad. Így is lehet a házassághoz közelíteni. (Taps.)

Valóban nõtt a válások száma. Nem csupán az élettársi kapcsolatok aránya változott, hanem, ami ennél egy elgondolkodtatóbb adat, általában a párkapcsolatok száma csökkent. Tehát a házasság plusz élettársi kapcsolatok száma is sokkal kevesebb, mint amennyi elõtte volt. Az emberek magányossá válnak, és ebben az individualizálódó világban a gyermekvállalást segítõ házassági és családi kapcsolatok számának csökkenése nyilvánvaló, hogy egyik fõ oka a demográfiai helyzetnek.

A másik fontos ok a gyermeknevelés biztonságának hiánya. A családtámogatási rendszerrõl azt mondják a demográfusok, hogy annak legfontosabb vonása a változtathatatlanság, a folyamatosság, a kiszámíthatóság, mert a biztonságérzet a legjobb eszköze a gyermekvállalási kedv növelésének. Ha hozzányúlunk a családtámogatási rendszerhez, ez kizárólag a megerõsítés, az építés, a továbbfejlesztés lehetõségét adja számunkra, soha nem a leépítését. Ezért nem tudtunk egyetérteni az utóbbi évek változtatásaival.

A gyermeknevelés biztonsága azért is hiányzik, mert valóban a szegénységet vállalja az, aki gyermeket vállal. Igazságtalan adórendszer az, amit ma a gyakorlatban megélünk, hiszen az egyénnek kedvez, és nem veszi figyelembe az eltartottak számát. Pedig ez lenne az igazságos és életszerû. Mondhatjuk erre azt, hogy több európai országban ilyen nincsen, de azt is mondhatjuk hogy vannak sikeres európai országok, amelyek teljes mértékben vagy részben ezt megvalósították. Miért ne õket kövessük? Nekünk a saját világunkat kell kialakítani, figyelembe véve a tapasztalatokat, de nem szolgai módon alkalmazkodva bárkihez.

Ha a jelenségekrõl és okokról beszéltünk, akkor mindenképpen szólni kell a megoldásról is. Emlékszem arra, amikor 2000 körül egy demográfusokból álló szakmai bizottság a népesedési helyzet megoldásáról szóló javaslatot tett a kormány asztalára. Ez a három demográfiai mutatóhoz kapcsolódó javaslat volt. Mi ez a három? A születések száma, a halálozási mutatók és a bevándorlás. Azt mondták, hogy növelni kell a születések számát. Meglepõ gondolat, erre nem is gondoltunk. Javítani kell a halálozási mutatókat, a születéskor várható élettartamot növelni. Azt hiszem, ez is logikus. De hozzátették azt, csupán szakmai szempontból, hogy egy irányított bevándorlást is meg kell gondolni.

Mi természetesen az elsõ kettõt tudtuk elfogadni, hiszen ez az, ami egy nemzet életképességét igazolja, és ez az, amiben még vannak tartalékaink. Megpróbálom majd az utolsó szóban ezt a szerény kis tartalékot feltárni, hogy a végszó optimista legyen.

Úgy gondolom, hármas megoldásban gondolkodhatunk. Az elsõ, ami nem direkt politikai tevékenység eredménye lehet, azokat a közösségeket erõsíti meg, hozza helyzetbe, amely közösségek képesek a társadalmi tudatban az értékeket megjeleníteni. Mert szemléletváltás történt, értékválság van itthon is és Európa-szerte is, és ezt valamiképpen kezelnünk kell. Ezek a közösségek és intézmények alkalmasak erre.

Mire gondolok? Az iskolára elsõsorban. A gyerekek fejébe el kell ültetni azt, hogy családban élni jó. A média felelõs képviselõire is gondolok. Ez a legsúlyosabb kérdés, mert ami legtöbbet árt a családnak és a gyermekvállalás örömének, az sajnos a média. Vannak, és bár többen lennének, akik felelõsen gondolkodva tesznek ezért valamit, de nagyon kevesen, és nagyon súlyos a kár, amit itt elszenvedünk. Az egyházi közösségek éppen a normák közvetítésével alkalmasak erre; civil szervezetek, mást nem említek, csak a Nagycsaládosok Országos Egyesületét. Ezeket a közösségeket kell megerõsíteni, hogy segítségükkel ismét öröm legyen a fiatalok számára, ha gyermekekre gondolnak.

A másik feladat a családbarát környezet kialakítása. Elsõsorban foglalkoztatáspolitikai kérdésekrõl van szó. Ez direkt törvényhozói feladat.

A harmadik megoldás a családtámogatási rendszer továbbfejlesztése. Ismét mondom, és ez a szakma véleménye, minden leépítés káros hatású. Csak hozzáadni, kiegészíteni érdemes. Itt említeném meg a KDNP javaslatát, amit rövid idõn belül be is fogunk nyújtani, a választható családi adózásról szóló javaslatot. Hiszen igazságtalan a rendszer, mert több terhet viselnek azok, akik gyermeket nevelnek, mint azok, akik magányosan élnek. Figyelembe kell venni az eltartottak számát is az adózásnál.

Végül engedjék meg, hogy a némi optimizmusra okot adó adatot is elmondjam. Többször készült felmérés, a legutóbbi években is, ami igazolta, hogy folyamatosan jelen van egy szándék a magyar lakosságban. Nem egy gyereket szeretnének, nem is 1,3-et, hanem átlagosan 2,1-et. Ez a szándékolt gyermekvállalás már reprodukálná a lakosságot, és megfelelne a demográfiai céljainknak. Nincs más feladatunk, mint “csupán” elhárítani az akadályokat és biztosítani, hogy ez a szándék érvényesüljön.

Ennek kell megtalálni a módját, hogy az eredeti szándék, ami egy gyermekszeretõ társadalom fiataljaiban megfogalmazódik, megvalósulhasson. A politikának meg kell teremteni a lehetõségeket, akkor reményeink szerint a trend megáll, és talán egyszer majd meg is fordul.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps)

A család jövõje a magyar társadalomban

Share Button

(Elhangzott a Szent István Társulat Haza a magasban c. elõadássorozata keretében 2002-ben)

Fõtisztelendõ Bíboros Úr, Elnök Úr, Alelnök Úr, Hölgyeim és Uraim!

Amikor azt a feladatot kaptam, hogy beszéljek a magyar családok jövõjérõl, úgy tûnt, ennek a jövõnek az alakításában azoknak lesz szerepe, akiknek a közösségek – köztük a legkisebb, a család is – fontosak. Akik a társadalmat nem olyannak fogadják el amilyen, hanem alakítani szeretnék, méghozzá objektív normák szerint, mert hisznek ezek létezésében. Akkor úgy tûnt, folytatni tudjuk a megkezdett munkát. Ma abban reménykedhetünk, hogy már négy év tettei is nyomot hagynak a társadalomban, de még inkább abban, hogy a dolgok nem csupán a politika szintjén dõlnek el.<--more-->

Nemrégen megkérdezett egy liberális újságíró, miért erõltetjük rá a magyar társadalomra a saját családképünket? Kérdése mögött felsejlett a másság – mindenféle másság – tisztelete. E szerint család létezik egyszülõs és kétszülõs, nyitott házasságra épülõ és hagyományos, egygyermekes és többgyermekes, állandó és változó összetételû, sõt az idõ múltával az embernek lehet több családja is, idõbeosztás kérdése a dolog. Azért megkérdeztem, milyen az a családmodell, amit mi ráerõltetünk a társadalomra? Azt mondta, adva van egy apa és egy anya, akik dolgoznak, és van két-három gyermekük. Azt válaszoltam, ezt tudom vállalni, de ha megengedi, kiegészíteném néhány gondolattal. Minden emberi sors tiszteletet vagy együttérzést érdemel, senkit nem ítélhetünk el. De kell, hogy legyen eszményünk, amit bátran ajánlhatunk minden fiatalnak. Ez pedig a házasságra épülõ család, amit két ember – egy férfi és egy nõ – kizárólagos és tartós kapcsolata alapoz meg. Õk a “papírt” nem formaságnak, hanem a véglegesség szándékával létrehozott kapcsolatuk ünnepélyes dokumentumának tekintik – ha hívõk, ennél többnek is. Ez hiányzik az élettársi kapcsolatból, a véglegesség szándéka, a másik feltétel nélküli elfogadásának és magam fenntartás nélküli átadásának kinyilvánítása. A két ember bátor vállalkozását erõsítik a gyermekek azzal, hogy felnõtté és edzetté teszik szüleiket, hiszen az apát és anyát a gyermekek iránt érzett felelõsség érleli felnõtt emberré. Áldozat, öröm és szeretet egységes élménnyé kapcsolódik bennük. A szülõk és gyermekek együtt alkotják azt a családot, ami biztonságot és védelmet ad mindnyájuknak és biztosítja, hogy a gyermekek egészséges felnõtté nevelõdjenek.

A család az ember számára a legtermészetesebb közösség. A magányossá vált ember – különösen a gyermek – számára a családpótló közösség csak kényszermegoldás. Itt és most azonban kevésbé az: egyén, inkább a társadalom szempontjából kell a családról szólnom. A család a társadalom legkisebb természetes egysége, azzal kölcsönhatásban áll. Ha a család alapvetõ funkciói állandóak is, egy kor sajátságai befolyásolják életét. Gondoljunk a gazdasági, foglalkoztatási viszonyokra. Más a család élete, ha gazdasági egységként is mûködik, más, ha az apa bérmunkás, az anya otthon van, és ismét más, ha mindkét szülõ sok energiát szán karrierje építésére. A változó szokások, divatos életformák is hatnak a kis életközösségre. A házasuló korától a vállalt gyermekek számán át az otthonteremtés módjáig a környezet befolyása egyértelmû. Vagy gondoljunk a televízió hatására. Nemcsak a családtagok szabadidejét tölti ki az aktív családi életet passzív képernyõnézésre cserélve, de szemléletüket is alakítja. A médiavilágban tenyészõ ultraliberális tudatformálók alkotják a “szakmát”, amelynek szempontjai megfellebbezhetetlenek. Tevékenységük eredménye pedig egy manipulált, önálló gondolkodásra alig alkalmas, kommersz árut fogyasztó tömeg. Ennek a hatásnak csak a megfelelõ nevelésben részesült, jó szellemû közösségekben élõ ember képes ellenállni. Ez lehet egyházi közösség, civil szervezet, egy település közössége, de mindenekelõtt a család, a hagyományait és a tágabb rokoni kapcsolatait ápoló, az idõsebbeket tisztelõ és a gyermekeket gondosan nevelõ közösség, amelynek vannak eszményei és normái.

A társadalom és család kölcsönhatásában jelentõs az egészséges családok társadalomformáló szerepe. Elég ha arra gondolunk, hogy a közügyeket intézõ felnõtt ember családban nevelõdött olyanná, amilyen.
Társadalmunk problémáinak többsége abból adódik, hogy a magyar családok helyzete és állapota rossz. Ezért mondtuk azt már 1998 elõtt is – az elmúlt négy év tettei meg is adták szavaink hitelét -, hogy családra épülõ társadalmat kell formálnunk, ehhez pedig meg kell erõsítenünk a családokat.

Megalkottuk azt a családpolitikát, amely a magyar társadalom és magyar családok jövõjének egyetlen lehetséges útját jelöli meg. A kérdésre ugyanis, hogy milyen lesz a magyar családok jövõje, egy válasz van: vagy biztosítjuk létét, vagy nem lesz jövõje. A lét pedig nem vegetálást, hanem életet jelent, amit nem csupán anyagi támogatással, hanem az emberhez méltó élet lehetõségeinek megteremtésével is szolgálunk. Sõt a szükséges anyagi támogatás olyan legyen, amely kiemel a reménytelennek látszó helyzetbõl; megmozgatva az önerõt, nem pedig véglegesíti ezt az állapotot. Ezt a másik oldal nemhogy nem támogatja, de sajnos fel sem fogja. Ezért aggódom a következõ idõszak családokat érintõ intézkedései miatt. Elõadásom kérdésére – a magyar családok jövõje – a válasz tehát a polgári kormány családpolitikája, mint a lehetséges jövõ biztosítéka. Mielõtt ezt nagy vonalakban ismertetném, néhány mondatban vázolnom kell a mai magyar társadalmi és politikai helyzetet.

Magyarországon – ahogy Európában általában – két ember- és társadalomkép fogalmazódott meg. Képviselõik szemben állnak egymással az élet minden területén, de különösen a média és a politika világában. Az egyik oldalra jellemzõ a hagyományok, közösségek, értékek, az egyéni és társadalmi életet irányító normák tisztelete, a másikra az emberi szabadság és annak döntéseikben való megjelenése, vagyis a mindenféle másság tisztelete. Az elsõ szerint az ember a közösségben – családban, egyházban, nemzetben – formálódik, ez jelenti életének keretét, amelyet az ott elfogadott normák szerint rendez be. A másik szerint az egyén elszakadhat ezektõl a közösségektõl és normáktól, ha szabadsága az önmegvalósítás más útjait kínálja. Eszerint a társadalom különbözõ jelenségei – értéktartalmuktól függetlenül – az egyén szabadságának eredményei. Ezeket nem befolyásolni, hanem elfogadni kell. Az elsõben a konzervatív gondolkodás, a keresztény szemlélet, a nemzeti gondolat dominál, a másikban a liberális és baloldali gondolkodás.
A két eszmeiség egyértelmûen elkülönült, de az azokat képviselõ politikai szervezetek a rendszerváltás utáni évek sajátos fejlõdésének nyomait viselik magukon. A magyar parlamentbõl hiányzik a szociáldemokrata hagyomány és gondolkodás, de mûködnek az egypártrendszeri reflexek. A tiszta liberalizmus képviselõi mellett az új parlament szélsõséges pártjában jelen vannak az anarchista eszmeiség képviselõi is. A hiányzó jobbközép egységpárt csak akkor jön létre, ha az-összefogás erõi legyõzik a széthúzás erõit. A rendszerváltozás utáni évek szomorú tapasztalata, hogy a jobboldali pártok kivétel nélkül szétverték magukat és gyakorlatilag eltûntek (MDF, KDNP, kisgazdák). A töredékek újjászervezõdése csak egy dinamikus politikai erõ vezetésével létrehozandó erõs uniópártban látszik lehetségesnek. A politikából ugyanis, két szempont együttes jelenléte nélkülözhetetlen: a hitelességé és a hatékonyságé. A két eszmei pólus korántsem rendelkezik azonos médialehetõséggel. Ma Magyarországon a balliberális szellemiség – talán nem, túlzás – legalább 8o százalékos jelenléttel bír a médiában. Úgy tûnik föl, ez az arány nem javulni, hanem romlani fog. Az értékcentrikus politika képviselõinek nincs más lehetõsége, mint a nyilvánosság alternatív formáinak felkutatása. Ez sokkal nagyobb energiát igényel, és sokkal több multiplikátor bevonását kívánja. Így már kevesebb embert lehet elérni, de sokkal személyesebb és mélyebb hatással lehet dolgozni. Természetesen egy percre sem szabad feladnunk az egészséges médiaarányok reményét, legfeljebb azt a tévhitet, hogy ezt helyettünk bárki meg fogja tenni. Eddig a családokról vallott nézetünkrõl, társadalmi és politikai környezetrõl beszéltem, végül, ahogy ígértem, a magyar családok jövõjét biztosító családpolitikáról fogok szólni.

Úgy gondoltuk, családpolitikánk két pilléren kell, hogy nyugodjon. A családok anyagi támogatása a gyermeknevelés biztonságát és a családi élet kiszámíthatóságát eredményezi. Ennek módja társadalompolitikai céljainkat is szolgálja. A másik, talán ennél is fontosabb eleme a társadalmi tudat formálása, a közgondolkodás alakítása. Célja, hogy az emberek – különösen a fiatalok – fejében megerõsítsük a házasság és család intézményének tekintélyét, helyreállítsuk eredeti szerepét. Az anyagi támogatás legfontosabb eleme a gyermekek utáni adókedvezmény. A megtermelt jövedelmet otthagytuk azoknál, akik gyermekeket nevelnek, minél több gyermeket, annál többet. Terveink szerint az adókedvezmény radikálisan növekedett volna a jelenlegi ciklusban. Ellenfeleink szerint mi ezzel a gazdagokat támogattuk. Nem, mi a dolgozókat, elsõsorban a többgyermekes dolgozókat támogattuk, az igyekvõket, azt a réteget, amelynek leginkább kell növelnünk a gyermekvállalási kedvét. A családtámogatás másik eleme a legszegényebbeknek szól, ez a családi pótlék változó része, az úgynevezett kiegészítõ családi pótlék. Ezt duplájára szándékoztuk emelni a ciklus folyamán. Azonban nemcsak a direkt családtámogatásoknak van szerepe a szegény családok életében. A minimálbér radikális emelése a dolgozó, de kis jövedelmû családoknak jelentett lényeges változást. Indirekt támogatás a tankönyv és az iskolai étkeztetés támogatása, illetve a szociális juttatások.

Elmondhatjuk, hogy jól mûködõ családtámogatási rendszert tudtunk kiépíteni, amelyet természetesen minden parlamenti ciklusban tovább kell erõsíteni. A családok helyzete javult, állapotuk azonban alig. Ehhez hosszú idõre van szükség, és az emberi tudatban, a közgondolkodásban, az áthagyományozott modellben és az életformában történõ változásra. Tudatában vagyunk annak, hogy kormányzati eszközökkel ez, a feladat nem oldható meg. Mi annyit tehetünk, hogy helyzetbe hozzuk azokat a közösségeket, amelyek erre a feladatra alkalmasak: egyházi és civil közösségeket, a jól bevált hagyományos megoldásokat és az új kezdeményezéseket. Ezért alakítottunk ki egy olyan pályázati rendszert, amely már második éve jelentõs összeggel tudja támogatni a közösségeket. A regionális felelõsök több,  mint 1500 közösséggel tartják a kapcsolatot, olyanokkal, amelyek már a pályázati kiírás elõtt is dolgoztak, bizonyítottak. Az egyházi közösségektõl azt kértük, hogy lépjenek túl a saját közösségük keretein, és kínálják fel szolgálataikat azoknak is, akikkel senki nem foglalkozik (pl. szervezzenek házasságra felkészítõ tanfolyamokat stb.). Ehhez persze az is kell, hogy az egyházi zsargont feladva, mindenkinek érthetõ nyelven beszéljenek. Ebben a ciklusban szerettük volna ezt a munkát folytatni, kiterjeszteni és komolyabb lépéseket tenni az oktatási intézményekben és a médiában. Ez nagy feladat, de talán négy év múlva már alaposabban felkészülve tudjuk folytatni.
Talán sikerült azt is érzékeltetnem, hogy a családpolitika sem szakítható el attól az ember- és társadalomképtõl, amely többek között politikai hovatartozásunkat is meghatározza. A magyar családok jövõje miatt nem aggódom, két biztató jelet látok. Az egyik állandó igazság: a család semmivel sem helyettesíthetõ. Erre egyre többen rádöbbennek. A másik egy új jelenség: erõsödött az az oldal, amely az értékek mentén gondolkodik és cselekszik. Ennek nemcsak politikai képviselete erõs, hanem társadalmi bázisa is. Hatását egyetlen kormány sem tudja már semlegesíteni családpolitikájában. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket!

Akkor is a mi hazánk…

Share Button
“Az ember nem élhet remény nélkül: élete
értelmét veszítené és elviselhetetlenné
válna.” (II. János Pál)

Árokba borult a szekér. Ki kell húzni, mert a szekérnek mennie kell. Akkor is, ha ügyefogyott a hajtó, legfeljebb másikat kell keresni, aki úton tartja a lovakat. A legnagyobb baj az, hogy a kocsival is gond van.<--more-->
A mi problémánk ugyanis nem csupán a költségvetési hiány. A társadalom sem egészséges. Ennek biztos jele, hogy fogy és öregszik. Meggyengültek a közösségeink, sokan elvesztették reményüket. Csökkent a normák és törvények tisztelete. Színtelenekké váltak az ünnepeink. Felerõsödtek a deviáns jelenségek. A többség pedig a manipulációs technikák áldozata, jöjjön ez a politika vagy a reklámszakma oldaláról. Az a kérdés, lehet-e ezen változtatni? Lehet, nem lehet, kell. Mert nem jó, hogy a mi hazánk ilyen, és a mi népünk megint nem jár emelt fõvel.
Tudom, hogy egy plurális társadalomban sokféleképpen gondolkodnak. Van, aki azt mondja, az embert olyannak kell elfogadni, amilyen, a társadalom pedig alakuljon a maga törvényei szerint. Aki tudja, hogy az embert lehet formálni, sokszor megértõ odafordulással is, az nem mond le arról sem, hogy a társadalmat egészségessé tegye. Az egyes politikai kérdésekhez viszont csak hiteles társadalomkép birtokában szabad nyúlni. Egy lehetséges megoldás elemeirõl van szó ebben a kötetben a keresztény társadalomelméleti alapelvek és a magyar keresztényszociális hagyományok szellemében.

Melyik Európa?

Share Button
“Az átalakulási folyamatban,
amelyet Európa most él át,
elsõsorban az a feladata,
hogy újra megtalálja a maga identitását.”
(II. János Pál)

Környezetünket lehet és kell is alakítanunk, a világfolyamatokhoz azonban csak alkalmazkodni tudunk. A nagyvilág hírei a kultúrák küzdelmérõl szólnak. Samuel P. Huntington így összegzi a jelenséget: A modernizáció már nem azonos a nyugatiasodással. A nyugat befolyása hanyatlik, az ázsiai civilizációk erõsödnek, az iszlám országaiban demográfiai robbanást látunk. A társadalmak nem vihetõk át egyik civilizációból a másikba, konfliktus esetén a “rokonok” fognak össze. A nyugat életben maradásának feltétele az identitás megerõsödése és az összefogás. <--more-->
Talán joggal tartják a nyugati kultúra centrumának Amerikát, de azt senki nem vitatja, hogy a bölcsõje Európában ringott. Az öreg bölcsõ azonban megrepedt. Európa kulturális válságban szenved. Úgy vált multikulturálissá, hogy saját identitása meggyengült. Évszázadokon át az azonos kultúra egységében megvalósuló nemzeti sokszínûség erõt és gazdagságot jelentett számára, sõt a jelenlévõ más kultúrákat is képes volt integrálni képviselõinek asszimilációja nélkül is, mert erõs volt, és tudta magáról, hogy ki is õ valójában. Ma úgy kell kezelnie egy nagy létszámú, sõt egyre növekvõ bevándorló réteget, hogy saját identitásában elbizonytalanodott.
Egyszerre vagyunk tanúi pozitív és negatív jelenségeknek. Évszázadok álma valósul meg az uniós egységgel, az emberi jogok védelme egyre erõteljesebb, a szabadság általános érvényesülését látjuk. Ugyanakkor sokak szerint Európának nem kell vállalni múltjában gyökerezõ önmagát. Új identitást és a közösség életét szabályozó új elveket fogalmaznak meg. Ezek legtöbbször hiteles igazságok hordozóiként is értelmezhetõk, de az új gyakorlat más tartalmakat ad nekik. Jó példa erre a diszkrimináció tilalma. Értelmezhetjük úgy, mint hiteles, bevált alapelvekbõl – minden ember azonos méltósága, egyetemes emberszeretet – következõ, a társadalom életét szabályozó tilalmat, amely megakadályozza, hogy valakit származása, vallása, neme miatt hátrány érjen. Amikor azonban az hangzik el, hogy a diszkrimináció tilalma ellen vétenek azok az egyházak, amelyek csak férfiakat szentelnek pappá, a gyanútlan szemlélõnek tágra nyílik a szeme. Nagy önbizalom kell ahhoz, hogy valaki autonóm szervezetek évezredes gyakorlatába szóljon bele. Az ilyen értelmezések mögött átfogó eszmei háttér, egy új kultúra körvonalai jelennek meg, amely a felvilágosodás korában gyökerezik, mára azonban torz mellékhajtásai lettek, azok a neoliberális dogmák, amelyek megtámadhatatlan alapigazságként jelennek meg. Mindig a szabadság nevében, valójában egy-egy hagyományos érték ellen, a szorosnak vélt társadalmi rend fellazítása szándékával fogalmazódnak meg. Ilyen például az aktív eutanázia szorgalmazása, amely az emberi élet minden állapotban vitathatatlan tiszteletét vonja kétségbe. Ilyen a drogliberalizáció, amely szintén a szabadság nevében fogalmazódik meg, valójában az egészséges személyiséget veszélyezteti, és az önfegyelmet gyengíti. Ilyen az egynemûek kapcsolatának a házasság rangjára emelése. Ha ez megvalósul, a házasságról már nem mondhatnánk el, hogy egy férfi és egy nõ tartós kapcsolata, amely a gyermekek vállalásában teljesedik ki. Félreértés ne essék, nem bántjuk a melegeket, de kérjük, csukják be a hálószobájuk ajtaját.
Európában tehát két kultúra él egymás mellett. Az egyik a hagyományos keresztény értékrendet képviseli, a másik “az emberiség számára korábban ismeretlen módon kizárja Istent a közgondolkodásból.” Ezzel jár, hogy “az erkölcsöt a szubjektum területére szorította vissza, miközben nekünk éppen közerkölcsre van szükségünk.” Az új morális szemlélet szerint “semmi sem jó vagy rossz önmagában, minden a következményektõl függ.”
A két kultúra ütközésének egyik konkrét eseménye az Európai Alkotmányban Isten fogalmának és a keresztény gyökereknek említése, illetve az ettõl való elzárkózás. A hangoztatott ellenérvek – más világnézetûek és vallásúak tisztelete – valójában csak elfedik az identitásválságot. Az igazi probléma azonban nem ez, hanem a mindennapjaink döntéseiben és a többség életformaváltásában szerepet játszó tudatformálás. Ez nem mûködne a média szerepvállalása nélkül. Képviselõi, ahogy a Centesimus annus fogalmaz, “jól összehangolt és makacs erõfeszítéssel formálják a közgondolkodást.”
Keresztény optimizmusunk arra késztet minket, hogy a jobbik lehetõség megvalósulásában bízzunk, amikor látjuk, hogy “az ember és a világ számára nagy veszélyt, és nagy lehetõségeket hordozó órákat élünk.”