Szerencsés az a nemzet, amelyik olyan sok és szép történelmi pillanatot tud ünnepelni, mint mi magyarok. Nemzeti ünnepeink nagy eseményekrõl, kiváló személyiségekrõl, és felemelõ eszmékrõl szólnak.
Ma 1848-49 eseményeit ünnepeljük, amikor a nemzet lerázta magáról láncait, Széchenyit és Kossuthot állítjuk magunk elé, akiknek útjai szétváltak ugyan, de tudatunkban mégis együtt képviselik az ünnep eszméjét, a szabadság- és hazaszeretetet.<--more-->
Megtiszteltetés és öröm számomra, hogy Cegléden Kossuth városában hajthatok fejet a nagy hazafi elõtt. Különös hangsúlyt ad ennek a gesztusnak az a tény, hogy Széchenyi igen közel áll hozzám. Õ távlatában és összefüggéseiben tudta nézni a jelen tennivalóit. Alkotásai napjainkra is hatással vannak. Kossuth pedig azt adata a magyaroknak, amit csak õ tudott adni, a nemzeti öntudatot. Ezért számomra a kérdés nem így fogalmazódik meg Kossuth vagy Széchenyi, hanem világos állításként Kossuth és Széchenyi.
Hadd idézzem fel ma a lánglelkû hazafi, Kossuth Lajos személyét. Rátermett volt, az önfeláldozásig elkötelezett, mindig minden helyzetben tudta, mit kíván tõle a haza. A rátermettség a politikai szereplõ nélkülözhetetlen vonása, az õ esetében ez elsõsorban szónoki képességet jelentett. Ez az adottság olyan eszköz, ami senkit nem tesz államférfivá, ha nem társul lényeglátással és hitelességgel. Kossuth esetében így volt, de sajnos láttunk olyan példát is, amikor a hiteltelen közszereplõ kiváló kommunikációs képességeit saját hatalmi ambíciója érdekében a tömegek manipulálására használta.
Kossuth 1848. július 11-én kiváló beszédben kérte a képviselõket 200.000 katona és 42 millió forint megajánlására. A rövid megszólítás után „Uraim” bekiabálások hallatszottak: „Üljön le!” Kossuth visszavágott: „engedelmet kérek, majd, ha ki fogok fáradni!” Hosszan és meggyõzõen beszélt a hazánkat fenyegetõ veszélyrõl és a szükséges lépésekrõl. A képviselõk végül helyükrõl felállva éljeneztek. Kossuth ekkor mondta híres szavait: „Ezt akartam kérni, de önök felállottak, s én leborulok a nemzet nagysága elõtt, s csak azt mondom, annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni”.
A rögtönzés és meggyõzés tankönyvbe illõ példája ez a beszéd. De Kossuth igazi nagysága nem ebben rejlik, hanem hazaszeretetében és abban, hogy képes volt meggyõzni a magyarságot önmaga értékeirõl és erejérõl. Ezért fáradhatatlanul dolgozott. Hol idézzem máshol, mint Cegléden feleségéhez írt szavait: „Ceglédre négy órakor érkeztem. Hat órakor már 300 fõbõl fegyveres csapatot, mely már felbomlott, útnak indítottam Pestre. Holnap reggel ugyanonnan 3000 ember, és 150 lovas megyen vasúton Pestre.”
Amikor Kossuth életmûvére emlékezünk nem az a kérdés, hogy volt-e esélye Magyarországnak függetlensége fegyverrel való kivívására az osztrák és az orosz birodalom szorításában, hanem, mit jelentett a nemzetnek az önmagára találása és az öntudatra ébredése. A válasz egyértelmû. Akkor mindent, a létben maradást, ma pedig példát nekünk is. Hogy soha ne adjuk fel, akkor se ha többen vannak az ellenfelek, akkor se, ha igazságtalan békediktátumok szakítják el hazánk és nemzetünk nagy részét, akkor se, ha vészesen fogy a magyarság, akkor se, ha megosztott az ország, és akkor se, ha becsapnak minket. Mindig van kiút, ha bízunk magunkban, és vannak olyan vezetõink, akik az országért és nem az országból élnek. Kossuth mindig tudta mit kíván tõle a haza.
Hadd fejezzem be szavaimat a nemzethez intézett kiáltványával, amit 49. augusztus 11-én fogalmazott meg, amikor látta, hogy félre kell állnia, ezzel is bizonyítva nagyságát, és példát adva minden magyar politikusnak.
„A mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván…magam s a minisztérium nevében ezennel a kormányról lelépek.”
